Attention! Black Metal!
Felületes ismereteim a black metállal kb. 15 éve kezdődtek, mikor a Nuclear Blast 5 éves jubileumi válogatás videokazettáján láttam két Dimmu Borgir klippet, amik annyira megtetszettek, hogy nem sokkal később még a lemezt is megvettem. Azelőtt tényleg csak annyit tudtam a black metálról, hogy hallottam a norvég balhékról, meg az egyik osztálytársamat gyakran láttam Marduk pólóban. Az ígéretes kezdést nem követte folytatás, mert valahogy nekem ez az egész black metál mindig csak sokkoló külsőségekkel teli, alaposan megideologizált zajfüggöny maradt, amin csak az Emperor, a Satyricon, és mostanában a Nachtmystium tudott áttörni. Elismerem a black metált, mint extrém művészeti ágazatot, de a zene nem tud lekötni, és így nem is nagyon érdekel. Ettől függetlenül érdeklődéssel vártam a magyar dokumentumfilmet, és be is készítettem a mozizáshoz némi popcornt, meg egy pint friss kecskevért.
A dokumentumfilm két készítője Dobos Elvira és Ruszák Miklós, akik egyébként az Athalay nevű black metál csapatban is muzsikának/muzsikáltak, úgyhogy a témában jártas alkotókról van szó. A film nem a black metál biográfiája, vagy elemző áttekintése, hanem inkább egy pillanatkép, egy interjúcsokor zenészekkel, autentikus, vagy kevésbé autentikus kívülállókkal. Központi téma a black metál, van néhány fő csapásirány, de alapvetően egy zenével, és misztikus hangulattal vastagon átkötött interjúcsomaggal van dolgunk, valahol félúton a dokumentumfilm, és egy minőségi fanvideó között.
Én azokat a filmeket szeretem, amik elindulnak valahonnan, tartanak valahová, majd megérkeznek a célállomáshoz. Itt leginkább csak a "tart valahová" rész van jelen, jönnek egymás után a néhány mondatos gondolatok: black metál így, black metál úgy, de nem nagyon érzem, hogy kinek is szólna ez a film, a laikusok véleménye ezután sem fog megváltozni, a black metál rajongók sem fognak benne sok újdonságot találni, és én sem érzek késztetést, hogy elkezdjek hirtelen Burzumot hallgatni. A film legérdekesebb részei azok, mikor a külső szemlélők, tehát az irodalomprofesszor, a politológus, vagy a magyarországi norvég nagykövet beszél a black metálról. Szerintem ezt a részt kellett volna jobban kihangsúlyozni, hogy mit gondolnak azok, akik kívülről figyelik a műfajt, tudják hogy miről van szó, de nincs meg nekik otthon a Mayhem diszkográfia.
Technikai dolgokba nem érdemes belemenni, a hang néhol egy kicsit macerás, és eleve több interjú is Skype-on keresztül készült, de itt nem is ez a lényeg, hiszen itt egy nulla pénzből készült underground kezdeményezésről van szó, és a célnak tökéletesen megfeleltek a körülmények. Ami bennem egy kicsit hiányérzetet hagyott, az a sok vigyorgó/jókedvű black metál zenész, meg rajongó. Jó, nyilván nem azt vártam, hogy full corpsepaintben, teljes harci felszerelésben, egy levágott véres disznófejet szorongatva kéne interjút adni, de a black metált körülvevő misztikusságot nagyon hiányoltam. Egyedül Byron Roberts, a Bal-Sagoth énekese adta meg a módját a szereplésnek, aki egy csuha alól morogta el mondandóját, és csak szakálla villant elő néha, rajta azért mosolyogtam nagyokat. A film végére egy kicsit olyan érzésem támadt, hogy a black metál is olyan, mint a foci, meg az időjárás: 10 millió szövetségi kapitány,- időjós,- és black metál-szakértő országa vagyunk.
Nem tudom, hogy mennyire reprezentatív minta a hazai black-szcénára nézve, de a filmben helyet kapott magyar black metálos menyecskék kivétel nélkül gyönyörűek, cukik, és dekoratívak. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy ilyen brutális eyecandy-faktorral rendelkezik egy black metálos dokufilm, úgyhogy már csak miattuk is érdemes megnézni.
Utolsó kommentek