Stratus
Stratology
2013
Az év utolsó hete általában a pihenés, a relaxáció, a semmittevés, és a gondtalan faszvakargatás időszaka, mikor az egész éves pörgés után mindenki csökkentett üzemmódban tevékenykedik. Nos, nem mindenki, a svéd rockmaffia (ez a mindenhova elérő, ezerkarú polip) még ezt a nyugis időszakot is minőségi progresszív zenével trollkodta szét. A Stratus alig egy éve alakult örebroi trió, akik a középkategóriás szóviccelés szellemében jelentették meg májusban első, négyszámos EP-jüket (Are You Stratusfied?), majd december 22-én kipakolták a netre az első nagylemezüket, Stratology címmel, ami kb. egy héttel később jutott el hozzám a nagy év végi semmittevésben, és első nekifutásra le is csapta agyamról az ékszíjat.
Az ősrock sokszínű palettáján a ’70-es évek klasszikus prog rockja nem nagyon van képviseltetve, ez még az undergroundban is halmozottan hátrányos helyzetű műfajnak számít, nem véletlen, hogy a stílus két ékköve, a szintén svéd Carpet Knights és a belga Hypnos 69 már évek óta beleállt a földbe - vagy legalábbis nem nagyon tudni, hogy mi van velük. A Carpet Knights-os hasonlóság nem csak a zene és a fuvola használata miatt adja magát, hanem mert az énekben is nagyon erősen jelen van ez az állandóan kalandozó dallamvilág, ami a klasszikus prog rock sajátja volt - és persze ha prog rock, ha fuvola, ha egyedi énekstílus, akkor a Jethro Tull neve is elő kell, hogy kerüljön, hiszen ez az egész műfaj hozzájuk vezethető vissza. Engem már az első hallgatásnál elkapott ez a szimpatikusan kamikaze énekstílus, ahogy az énekes-gitáros nem elégszik meg a verzék rafinált témáival, hanem a refrénekben még csavar néhányat a dolgon. Persze sokkal organikusabb a dalok felépítése, mint hogy klasszikus értelemben vett refrénekről, verzékről, bridge-ekről lehessen beszélni. És igen, az énekhangot néhányan biztosan vékonynak, nyafogósnak fogják találni - ők gondolom egy lakatlan szigetre is csak opera- és Dream Theater-felvételeket vinnének magukkal.
A Stratust nem szívesen hasonlítgatnám a kortárs progresszív rock/metál mezőnyhöz, ahol a témahalmozás, a kontroll nélküli hangszerhokizás sokkal fontosabb a daloknál, és a zsigeri progresszió helyett inkább csak a zenébe fojtott 'ki ha én nem'-féle okoskodás zajlik. A svédek megközelítésében a progresszió nem cél, hanem egy eszköz: gördülékenyen követik egymást a gondosan megmunkált munkadarabok, az erőltetettség, az izzadtságszag legkisebb jele nélkül. Nem lógnak ki a különálló részek, nem sorjás a szélük, minden patentosan passzol. A fuvola igazából csak két-három dalban kap jelentősebb szerepet, ott rendesen érezni is a nagy elődök hatását, de például a Blood Ceremony is beugrott a Bavarian Fire Drill lassan bandukolós, fuvolával riffelős kezdésénél. Mindhárom zenésznek pozitív értelemben elgurult a hangszere, de sosem mennek át öncélú akrobatikába, fényezésbe, végig a dalokat tartják szem előtt.
Minden hallgatás után újabb részletek bukkannak fel, egyre jobban ellep, de még most sem tudtam teljesen kiismerni. A Colder Than It Used To Be második felében, mintha a Children of The Revolution főtémájának különböző változatait öblögetné a bőgő, miközben a gitáros önfeláldozóan harcol az elemekkel. A gitárszólók időnként csak néhány hangból állnak, máskor meg két percen át rá van csavarodva a szakember a műszerre, például az Arithmetic And Calculus szólója (is) egészen egyszerűen döbbenetes - és persze talán nem is a legszerencsésebb gitárszólókról beszélni, hiszen a bejáratott panelek helyett inkább csak folyik bele a gitár a nagyvilágba.
Az album vége felé egyre erősebb lesz a Hawkwind-féle lebegős, space rockos hangulat, ami a She Is The Sun jammelős tripjében csúcsosodik ki. Próbáltam keresni a gyenge pontokat, de a tizenkét dalból egyedül a Wait A While-t érzem gyengébbnek, ami alatt ki lehet menni cigizgetni, vagy nem tudom. Ez sem egy rossz nóta, csak itt valahogy nincsenek olyan emlékezetes dallamok, mint a többiben, nincs átszellemült légfuvolázás, vagy őrült dobbreak-áradat, amiket lehetne kalapálni, mint például az utolsó két dalban.
Szóval a svéd rockmaffia ledobott még egy atombombát az előző év végére. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Nálam egyértelműen az elmúlt időszak legjobb progresszív lemeze, és a listázást megint jegelni fogom, mert ennek most ülepednie kell. A kiváló albumot nulla pénzért le lehet szedni a zenekar bandcampjéről, de akár dobhattok is némi aprót, ha gondoljátok.
Utolsó kommentek