Grand Magus
Triumph and Power
2014
Nuclear Blast
A Grand Magus története igazi mesébe illő metálsztori: az egyszeri juhászbojtár, Janne Christoffersson - akit a faluban mindenki csak JB-nek hívott - a '90-es évek közepén-végén hívta életre saját zenekarát, mely a először a komolytalan Smack, majd a Grand Magus nevet kapta a keresztségben. JB társaival serényen készítette a demókat a helyi fonóban, 2001-ben pedig már az egész falu a csodájára járt, mikor elkészítették első nagylemezüket. JB rögtön átlátta, hogy mennyi buktató áll egy fiatal zenekar előtt, így tapasztalatszerzés okán elszegődött a Spiritual Beggarshoz, ahol néhány év alatt el is végezte az OKJ-s stoner/hard rock tanfolyamot.
JB-t ugyan a Spiritual Beggars soraiban ismerte meg a világ, de közben szorgos kis hangyaként a Grand Magus vezéreként is elkezdte gyártani a lemezeket, melyek közül először az Iron Will volt az, amelyik a helyi uradalom mellett már egy szélesebb körhöz is eljutott. Az évek teltek, a lemezek jöttek-mentek - menetrendszerűen kétévente - a nagyhangú pásztorfiú zenekara pedig egyre ismertebb lett, 2014-ben pedig már ott tartunk, hogy JB a legjobb énekes ameddig a szem ellát, és egyedül a Grand Magus játssza jelenleg az igazi, klasszikus, hamisítatlan, vállalható metálzenét.
Egy kicsit úgy érzem, hogy az Iron Will óta zeneileg egyszerűbb a megközelítés. Nincsenek már azok az igazi grandiózus, epikus monolitok, a keményvonalas doom helyett némelyik lemez kicsit hard rockosabb, néhol a metálos elemek vannak túlsúlyban, de alapvetően a Grand Magus legnagyobb erőssége már régen nem(csak) a zene, hanem az énekhang és a dallamok - legalábbis az új dalokban is talán csak négy-öt kiemelkedő riff és szóló van, viszont JB még a legporosabb klisék, a tipikus zakatolós metáltoposzok alá is olyan frappáns dallamokat kanyarít, hogy szó sem lehet itt töltelékekről. Egy hang, aminek van tartása, megjelenése, karaktere, és el tudja adni még a közhelyesnek tűnő hősi eposzokat is.
Talán az Iced Earth Something Wicked This Way Comes-ja volt az utolsó klasszikus power metal, amit még értékelni tudtam, ami nem ilyenmetál, vagy olyanmetál, hanem tényleg az az igazi, hamisítatlan, nyereg alatt puhítós, ha érted mire gondolok. A Triumph and Power kapcsán most végre újból érzem a klasszikus metál (metal) falbontó erejét. Igen, pátoszos, igen, giccses, de nem vicces, nem gagyi, nem röhögsz, nem volt nevetni! Még a Manowart megszégyenítő dalszövegek sem hatnak nevetségesen, ha JB hív a csatába, akkor nincs apelláta, menni kell!
Elég legyen már ebből a bölcsészmetálos hülyéskedésből, a műmetálos művészkedésből, hipszterkedésből, a retrós buzulásból, az új utak kereséséből és az összes többi parasztvakításból! A kinyúlt garbók mögött mindenkin ott feszül egy csatakos Manowar vagy Saxon-póló, mert valahol még mindig büszke metálharcosok vagyunk. Vérfagyasztó csatakiáltásunk visszhangzik a messzeségben, ezer fokon izzó vérünk megcsillan a pallos pengéjén. Senki nem állhat az utunkba, amerre járunk ott fű nem terem! Győzelem és hatalom, harc és vér, pajzs és vért, büszkeség és dicsőség, erről szól 2014-ben a Grand Magus, erről szól a metál, és mire elérünk a lemezen a The Naked and the Dead-ig, még a magamfajta szkeptikus majmok is félelmetes halálüvöltés közepette pörgetik a fejük fölött a sebtében előkapott csatabárdot.
Az előző két lemezzel sem nagyon volt problémám, de itt mintha jobban egyben lenne az egész. A hangzás harapósabb, és a fémesebb megközelítésnek egyre nagyobb létjogosultsága van, ahogy a hard rock felől szép lassan a metál felé tendál a muzsika. Nagy megfejtések nincsenek, egyszerűen arról van szó, hogy az évtizedes témák új erőre kaptak az értő kezek tolmácsolásban. Riff van, lendület van, hangulat van, metál van. JB lemezről-lemezre jobb énekes, pedig már a Spiritual Beggars On Fire lemezén is elég magasról indított. Döbbenetes hang, eszméletlen miket énekel. Relatív, hogy kinek mit jelent a jó énekes, de nálam jelenleg ez a csúcs. Lehet, hogy technikailag, hangterjedelemben vannak jobbak, de ennyi lelket más nem nagyon tud belerakni a zenébe.
A The Naked and the Dead eddig az év dala, pedig nagyjából nem más, mint az előző lemezen hallott Iron Hand felturbózott, upgrade-elt változata, de itt már a szóló alatt sem törik meg a lendület, JB sorvégén kitartott végszavaitól, nyújtásaitól, yeah-zésétől a hideg futkározik a hátamon. Metál, én így szeretlek!
Ez volt a tavaszi svéd-körkép harmadik része, itt az első, itt a második.
Utolsó kommentek