Mint az ősrock nagy tudással felvértezett polihisztora, elérkezettnek láttam az időt, hogy elkészítsem végre minden idők legjobb retró/ősrock/vintage lemezeinek top 10-es listáját. Korunk zenekarai, akik beszálltak az időgépbe, és ott is maradtak. A lista nem hirtelen felindulásból született, hiszen már hónapok óta húzom a számat meg a projektet, mert egy 10-es listáról óhatatlanul is tucatjával maradnak le a legnagyobb kedvencek. A hosszú kutatómunka, és gondos elemzés következtében ki-be járkáltak a nevek a listáról, és a végeláthatatlanul, szinte heti rendszerességgel érkező újabbnál-újabb zenék sem könnyítették meg a dolgomat, de erre a listára büntetőjogi felelősségem tudatában azt tudom végre mondani, hogy okés. Bár azért biztos a pokolra kerülök, hogy az első The Devil's Blood kimaradt, de hát ez van, minden nem férhet bele a tízbe.
10. Vinum Sabbatum - Songs From The Convent (2010)
Vannak azok a zenék, amiknek hallatán az ember önkéntelenül is odamegy hangszóróhoz, hogy nincs-e valami kínja, megvizsgálja a fülest, hogy nem-e kontakthibás. De nem, nem csalás, nem ámítás, a Vinum Sabbatum valóban ennyire primitív, prosztó, tróger módon szól, ettől porosabb hangzást már tényleg fizikai képtelenség létrehozni. Mintha csak egy időgépből bújtak volna elő a finnek, lendítettek egyet a lódenkabátjukon, és magukkal hozták nemcsak az analóg hangszerparkot, de a levegőt, a port, és pókhálót is 40-45 évvel ezelőttről. A Songs From The Convent volt a Vinum Sabbatum első életjele, és sokáig ezt tartottam az ultimate proto-metálnak, de idén aztán jött a Snakeskin Angels, és átrajzolta a térképet. Rajtuk filóztam a legtöbbet, hogy helyük van-e itt, hiszen kedvencek tucatjai nem fértek a top tízbe, de idővel az első lemezükkel is megbékéltem, úgyhogy ez a tizedik hely az eddigi hibátlan munkásságuknak, a libabőrös hangulatnak, a tökéletes vintage hangzás- és érzésvilágnak, valamint a Hammond rendeltetésszerű használatának szól.
9. DeWolff - Strange Fruits And Undiscovered Plants (2009)
A holland csodagyerekek első nagylemeze egy bizarr utazás a nemzeti coffee shopok mögötti sikátorokban. Azért a sikátorokban, mert a shopba az életkoruk miatt még biztos nem engedték be őket. Azt hiszem, hogy nálam itt kezdődött a retró-hullám, nyilván a Witchcraftot ismertem már korábbról is, de ezután kezdtem el kifejezetten célzottan keresni az ódon zenét játszó kortárs zenekarokat, mert jól szóltak, mert őszinték voltak, meg jó dalokat írtak, meg nem is tudom. Mondjuk azt még most is nehezen hiszem el, hogy ezt az évtizedekkel ezelőtti, elborultan zseniális zenét tényleg ezek a szaros kölykök írták. Igen, itt játszik a Hammond hero, az orgona-banger. Érdemes elolvasni a korabeli kritikát, néztem nagyokat én is, hogy annak idején azért elég rendesen elgurult nálam a gyógyszer: "Szinti állványok mögött bujkáló nyikhaj laptop dj-k, nyakba akasztható Yamahával szerencsétlenkedő post-Berkesek, most megtanulhatjátok, mi a műszer igazi funkciója, hogy is kell a billentyűk közül kicsalogatni az ördögöt!".
8. Hypnos 69 - The Eclectic Measure (2007)
A Hypnos 69 is az első fecskék közé tartozik, ami a kétezres évek retrorockját illeti. Hosszú idő után vettem most elő őket, és hát újra rá kellett csodálkozom, hogy micsoda pofátlanul magabiztos muzsikát recsegtetnek itt az ember fülébe! Itt nem csupán egy helyenként Pink Floyd szellemiségű elvarázsolt vintage anyagról van szó, hanem egyúttal az utolsó igazi konceptalbumok egyikéről is, ami tartalmaz minden olyan összetevőt, amitől igazán bele lehet gabalyodni a progresszív rockba. A lemez felütése talán egy kicsit nehézkes, de aztán előjönnek a finomságok, meg az ősrockos kalapálások, az időnként felbukkanó szaxofon pedig egy teljesen egyedi hangzást biztosít a zenének. Az Eclectic Measure után volt egy kis mosolyszünet - talán még fel is oszlottak -, de három évvel ezelőtt visszatértek egy szintén felsőkategóriás albummal. Nagyon jól kenik a belgák.
7. Litmus - Slaughterbahn (2012)
Ha ez a lista néhány hónappal később készült volna el, akkor elképzelhető, hogy a Litmus még feljebb került volna, ugyanis óriási nagy hajrával, igazi legendákat lerugdosva kapaszkodtak fel az első tízbe, mint az elmúlt hónapok egyik legtöbbet pörgött albuma. Azt nem mondom, hogy ez a nyegle, hányaveti, britpopos énekhang a zsánerem lenne, de a helyenként többszólamú - vagy annak tűnő - dallamok nagyon ülnek, és a zene valami egészen elképesztően zseniális space rock, természetesen a ’70-es évek nyomvonalán. A kifinomult progresszió, a vaskos pszichedélia, és a markáns asztronauta-rock mellett néhány dalban iszonyatos nagy Motörheades túrást rendeznek, a gitárszólók tele vannak alap rock'n'roll elemekkel, a basszernél meg nemcsak a szólók alatt mentek el otthonról. Bárhonnan is közelítem meg, a Litmus minden oldalról nagyon rendben van, igazi agyzsibbasztó jóság. Ez már a negyedik lemezük, a korábbiakból még csak az Aurórát ismerem, az mintha kevésbé lenne rockos, de hiba ott sem nagyon van.
6. Witchcraft - The Alchemist (2007)
Ha a Spiritual Beggarst nem számítjuk, akkor a Witchcraft volt talán az első zenekar, amelyik a kétezres években elkezdte nyomni ezt a szúrágta ősrockot. Itt már nem az a kérdés, hogy helyük van-e a legjobb tíz között, hanem hogy melyik albummal, mert selejtet még ők sem gyártottak. A legutóbbi letisztult, progresszív rockos anyag is nagyon király, de ha Witchcraft, akkor azért mégiscsak valamelyik korábbi klasszikus ugrik be először, mondjuk a The Alchemist, ahol van néhány dal, ami akár ki nem adott Black Sabbath is lehetne. Dalok, amik annak idején azért nem kerültek rögzítésre, mert az ihlettel meg a kokóval együtt ezeket is felszippantották Ozzyék, valahol egy szétvert hotelszobában. Mondjuk, hogy ezek a sosemvolt hiányzó láncszemek, valahol a Vol.4 és a Sabbath Bloody Sabbath között.
5. Kadavar - Abra Kadavar (2013)
Hát a szakállék idén megcsinálták a tutiságot! Egy izmos bemutatkozás után nem variáltak, nem tököltek, csak egyszerűen kitoltak egy közel tökéletes lemezt a garázsból. A Blake Snake-et továbbra is kicsit kakukktojásnak tartom, de a többi dal kivétel nélkül a retrorock tökéletes definíciója, igazi hangszerekkel, hatalmas dalokkal, lobogó szakállakkal, és olyan hangzással, ami a Black Sabbath visszatérő lemezének sem ártott volna. Nyilván mindenkinél másként működik a dolog, de talán ez az a lemez, ami talán a legideálisabb a retrorockkal való megismerkedéshez. Egy igazi beugró zene, ami nemcsak hallgattatja magát, de nagyon átjön az egész vintage-szellemiség is. A Kadavarban volt egy kis változás nemrégiben a basszer poszton, Mammut helyére Simon "Dragon" Bouteloup érkezett. Remélhetőleg a tagcsere nem fogja megtörni a lendületüket, és attól sem fognak elkényelmesedni, hogy az új basszer sem fog sok vizet zavarni a zenekar házon belüli szakállnövesztő versenyén.
4. Snakeskin Angels - Follow The Snake To The Core (2013)
Kicsit féltem tőle, hogy revideálnom kell az álláspontomat a Snakeskin Angels-szel kapcsolatban, hogy talán elmúlt már az újdonság varázsa, és talán csak pillanatnyi fellángolásból tartottam hibátlanak a Follow The Snake To The Core-t. Hát nem. Hónapokkal az első sokk után is csak annyit tudok mondani, hogy a svédek rohadt jó zenét csinálnak, és nem a szél fújta fel őket a lista negyedik helyére. Egyszerűségében van a zsenialitása, primitívségében az őszintesége, mert a rockzene egyszerű ipar, csak jó dalokat kell írni. Az nyilván senkit sem lep meg, hogy a listát megszállta a svéd rockmaffia. Ez van, ne mondja azt nekem senki, hogy normális az, ami ott megy. Igazából a Kadavart is csak azért raktam a Witchcraft elé, hogy ne csak a svédek legyenek az első ötben, mert azért mindennek van határa.
3. Graveyard – Lights Out (2012)
Amit népszerűségben ezzel a zenével el lehet érni, azt a Graveyard elérte. Innen már nem nagyon van feljebb. Esetleg még az Uncle Acid ismertségét megdobhatja a Black Sabbath európai turnéja, de úgy gondolom, hogy a retró - sajnos, vagy hálistennek - most már megmarad az izolált zsebforradalom szintjén. A svédek az első két lemezükkel kimaxolták a vintage hangzásvilágot, tökélyre fejlesztették a dalírás skillt, a tavalyi Lights Out személyében pedig megcsinálták a definitív albumukat, ami az egész színteret figyelembe véve is a csúcsragadozók közé tartozik. Itt már nemcsak arról van szó, hogy teljesen magukévá tették a 40 évvel ezelőtti blues-zal megbabonázott hippis garázsrockot, hanem jó szerepjátékosként teljesen egybeforrtak vele, mintha csak egy ósdi vintage zenekar évtizedekkel ezelőtt időkapszulába rakott dalait hallaná az ember.
2. The Carpet Knights – According To Life (2009)
A Carpet Knights a feneketlen svéd aranybánya egyik keveseknek csillogó ékköve, akiknek legutóbbi, According To Life címre hallgató lemeze, egy kurva nagy kokiként csattant az elmúlt tíz év dögunalmas progresszív rock/metáljának a fején. A zene a ’70-es évek nagy prog rock bandáit idézi, és az időnként felbukkanó fuvolának köszönhetően van egy erős folkos/Jethro Tull-os felütése a muzsikának. A kórusok beleragadnak a fülbe, minden egyes hallgatás után újabb részletek bukkannak fel, egy elvarázsolt ódon mesevilág, de ugyanakkor a hangzás vintage viszonylatban korszerűnek mondható. Döbbenetesen nagy örömzenélést művelnek a svédek, egyszer már próbáltam összezagyválni néhány tétova mondatot a lemezről, de ez tényleg olyan zene, hogy hallani kell.
1. The Movements - Grains Of Oats (2006)
Ha voltak is a listán vitás kérdések, azért egyvalamihez a kezdettől fogva nem férhet kétség, hogy a Grain of Oats-on található minden idők legjobb vintage rockja. A Movements első nagylemeze egyúttal az Alleycat Records első kiadványa is, és ettől jobb ősrock/őspop/őszene tényleg nem létezik. Általában a retró zenekarok a Sabbath-Zeppelin-Purple munkásságát szokták magasba emelni, mint oltári szentséget, a Movements ezzel szemben még korábbra nyúl vissza: beat, rock 'n' roll, pszichedelikus garázsrock, rockabilly, betépett Beatles, space rock, meg ilyenek. A szeletelős rakendroll, a csöpögős líra, az elvarázsolt pszichedélia, és az Elvis filmek hangulata jól megfér egymás mellett, a hangzás ódon, de élőben igazi gyalu lehet. Mind a tizenhárom dal tökéletes, képtelenség bármit is kiemelni a csúcspontok közül, úgyhogy csak annyit, hogy a Space Autopsy nem a legkönnyebben fogyasztható dal, de talán az egyik legnagyobb space rock nóta, amit valaha megírtak, az Image In The Mirrortól még Buddy Holly is haptákba vágná magát, az I Don't Wanna Be Like You olyan, mintha a betintázott Beatles próbálna orgonaszóval dúsított, és alaposan belassult punkot játszani, és így tovább. A svéd dallamérzék közben ezer fokon lángol, legnagyobb!
Utolsó kommentek