Vettem a bátorságot, hogy összefoglaljam a 2013-as év legzavaróbb rockzenei parajelenségeit. Nem egy hálás feladat, de nincs mese, valakinek a piszkos munkát is el kell végezni. A bejegyzés végén viszont már feltűnik egy apró szikra, egy pislákoló reményforrás, szóval csak optimistán bele a metálzene reménytelenségébe!

• Célmetál

A klasszikus értelemben vett metálnak annyi. Van persze egy csomó zenekar, és vannak köztük sikeresek is, de az úgynevezett új generáció beállt egy adott fordulatszámra, onnan pedig senki és semmi nem mozdíthatja el őket. A fősodorba tartozó idei metállemezek közül egyedül az öregek tudtak hozni egy adott szintet: Black Sabbath, Motörhead, Fates Warning, Carcass, Trouble. A nyolc-tíz-tizenkét évvel ezelőtt fiatalos, friss, meghatározó lemezeket készítő zenekarok viszont már csak önmagukat ismételgetik, vagy teljesen visszafejlődtek: Avenged Sevenfold, Soilwork, Trivium, Killswitch Engage, stb.

Nem szeretem azt a kifejezést használni, hogy 'eladták magukat', fogalmazzunk úgy inkább, hogy gondos kutatómunka után teljesen felmérték a célközönséget, dörzsölt üzletemberként addig navigáltak jobbra-balra a pokol bugyrai között, mígnem belecsaptak a patás tenyerébe, és aprópénzre váltották a tehetségüket a piacgazdaság vágóhídján. Totálisan kiszámítható, patikamérlegen súlyozott zene, meglepetés kizárva, nehogy bármi is megzavarja a hallgatót a békés monotonitásban. Se dög, se húzás, se spontaneitás, semmi olyan, amitől a metál működik. Persze néhány esetben az egykori dalszerző hiánya lehet a minőségromlás fő oka (A7X, Soilwork), de a Triviumnál ember nem érti, hogy mi történhetett. Persze elkeseredésre nincs ok, van egy csomó jó zene még így is, legfeljebb én ezzel végleg befejeztem a kétezres évek kommersz metálzenekarait - akikkel természetesen nem az a baj, hogy sikeresek, hanem hogy véglegesen kiveszett belőlük valami.

• Cincognak a gitárok, táposak a csirkék

Még egy kicsit vissza kel térnem Triviumékra, mert ezt a töketlen, műanyag, steril metálhangzást is ennek a generációnak köszönhetjük. Itt már nem arról van szó, hogy néhány zenébe szervesen belefolynak a a samplerek, vagy a billentyű, hanem már a gitárok is úgy szólnak, mintha szimbiózisban élnének valamilyen digitális ördögi ketyerével. Én tényleg nem vagyok egy hangzásnáci, de már szinte nincs az a lebutított hangrendszer, az a Tesco gazdaságos hangszóró, amin ne lehetne észrevenni, hogy milyen bénán, mennyire dinamikátlanul szólnak a kortárs metállemezek. Nincs terük, nincs bennük dög, nincs húzások, semmi nincs már bennük abból, amitől az ember megborzong, amiről a rockhangzás eredetileg szólna. Egy pozitív példát tudok mondani: a Carcass idei visszatérő albuma iszonyatosan jól szól, igazi pusztító jóság, ami szétrugdossa a seggét bármelyik kortárs, tápos csirke hangzású metállemeznek. 

A Soilwork eredetileg futurisztikusnak szánt hangzása olyan, mintha valami játékhangszerekkel vették volna fel, és már az egész színtérre jellemző ez a személytelen hangvétel. A Trivium második lemezén nem lángoltak a gitárok, hanem a pokol összes tüzét zúdították a hallgatóra, most meg olyanok, mintha rózsaszín Barbie babás gitárokon játszanának, miközben a szivárvány összes színében pompázó csillámpónik rohangálnának körülöttük. De nem gond, szerencsére még van egy csomó zene, ahol vannak élő hangzású hangszerek.

• Mohó mancsok matatnak a vintage rock szentsége körül

A Nuclear Blast tevekénykéségére még mindig úgy tekintek, mint egy szimpatikus médiakonglomerátumra, ami szép lassan felzabál, magába szív mindent, megadva ezzel a lehetőséget még a legkisebb bandáknak is - szóval alapvetően hasznos és szimpatikus, amit csinálnak - de úgy gondolom, hogy 2013-ban már kezdtek átesni a retró túloldalára. A Kadavar leigazolása egy igazi ollózásos bombagól volt a részükről, de még az Orchid, a Free Fall, és a Scorpion Child után is jár a vállveregetés, viszont a fájdalmasan középszerű Vintage Caravan és Blues Pills felkarolására egyszerűen nincs mentség! Tucatjával tobzódnak a jobbnál-jobb vintage bandák, és akkor csak ilyeneket tudtak kikukázni a felhozatalból?

A Vintage Caravan egy izlandi kölyökzenekar, és még finoman szólva sincs kiforrva a zenéjük, szóval lehet, hogy velük eleve hosszabb távra terveznek, de a Blues Pills számomra egyértelműen egy vintage rockos parasztvakítás. Van egy jó hanggal megáldott énekesnő, és ennyi - és ugye még ott van az underground korszellemhez tökéletesen illeszkedő Avatarium, ahol szintén az énekesnő hangja az egyetlen pozitívum. Az Avatarium tipikusan se hús-se hal zenéje senkit nem foglalkoztatna, ha a banda zenei agya nem Leif Edling lenne(Candlemass, Krux), de így meg elég rendesen megy a paláver a középkategóriásnak sem nevezhető poros riffek körül. Úgy gondolom, hogy az Avatarium az első olyan post-vintage zenekar, aminél jól kitapintható a szándék, ahogy kaméleonként próbálnak beolvadni egy adott zenei környezetbe. Edling eddigi parádés pályafutása ide, doompápaság oda, engem nem tudnak megvezetni, átlátok a szitán: az Avatarium egy hipszter divatzenekar! És ezzel a lendülettel már szökkenek is tovább az utolsó pontra

• Ghost

A Ghostnál egyszerűen nincs jobb példa arra, hogy vezeti a nemzetközi rockmagazin-maffia pórázon az egyszeri zenehallgatót. A hype, a divat, és a hipszterség nagyon ritkán kerül ilyen tökéletes konstellációba, mint ami a Ghost esetében megtörtént. Néhány rockceleb hangzatos baromságai, jól megtervezett látványos külsőségek, a zenekart körülvevő misztikusnak szánt katyvasz, valamint néhány hónapos masszív hype elég ahhoz, hogy bármilyen, a középkategóriát még alulról sem súroló zenét lenyomjanak az emberek torkán. Gyakorlatilag már sikk lett őket emlegetni.

A Ghostról annyit kell tudni, hogy jó, mert azt mondták. Jó, mert Hetfield azt mondta, Dave Grohl meg dobolt náluk, Anselmo meg felvette a pólójukat, szóval a minőséggel akkor biztos nincs gond, úgyhogy mindenki önfeledten rázhatja a seggét az okkult pápadiszkóra. Vicces, hogy a zsenikben nem szűkölködő vintage rocknál, egy ennyire jellegtelen pukizenekar jelentse a népszerűségi csúcsot, hogy lassan már a felületes szemlélő is velük azonosítsa az egész stílust.

No, de hogy a végére legyen valami pozitívum, nézzünk egy kicsit előre. Véleményem szerint 2014 egyik legfaszább, klasszikus értelemben vett metállemezét a Barn Burner fogja leszállítani. Év végére pont ide illik ez egyik legklasszabb bulis klip az előző lemezükről: hangszerekkel pancsolás a tengerben, női lábakon való léggitározás és hasonló ínyencségek. A Barn Burner egy csodálatos zenekar!

Szólj hozzá!