2015-ben is brutális mennyiségű jó zene volt. Néhányról volt is szó, néhányról meg nem, na de majd most, egy sem marad ki. Ez egy olyan lista, ahol nem számít a stílus, nem számít a hájp, kizárólag a minőség az egyetlen fokmérő. Mi sem bizonyítja jobban a tavalyi év brutális felhozatalát, hogy ezúttal is 40-es listára volt szükség és még így maradtak le kedvencek. Minden egyes lemeznél azt éreztem, hogy baszki, ez az év albuma, aztán a következőnél megint és megint.
Nem volt egyszerű a rangsorolás: gigászok feszültek egymásnak és sok esetben csak nüanszok döntöttek a végső sorrendről. Egy dologban nem volt kérdés: az első helyezett személye mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt. Ha egy listán nincs rajta az itteni első, akkor az a lista egészen biztosan kihívásokkal küszködik!
40. High On Fire - Luminiferous
Vannak zenekarok, ahol a dallamos részek dallamosabbak, vannak zenekarok, ahol a kemény részek még keményebbek, és van a High On Fire, ami megint úgy szól, mint a sátán segglyuka.
39. The Sheepdogs - Future Nostalgia
A Sheepdogs az ősrock bojtorjános zászlaját emeli a magasba. Megkésett hippi-romantika, derékig érő fűben kergetőző szakállas bácsik és félmeztelen nénik, ilyesmik. A lemeznek egyetlen hibája van, a hossza: tizennyolc (!) nóta egy kicsit sok ebből a zenéből, főleg, hogy a kilencedik tájékán elfogy a puskapor, de az első hat nóta kőkemény 10/10.
38. King Mastino - Sail Away
Az olasz King Mastino klasszikus skandirockot játszik, de én néhol hallok bennük Dire Straits-féle témázgatást, meg popzenés dallamfoszlányokat is.
37. The Bones - Flash The Leather
Meglehetősen furcsa, ha egy svéd banda a punk rocknak nem az intellektuális oldalát nyomja, mint a Refused, vagy a Raised Fist, hanem a jóval könnyedebb, sörízű, bulizósabb, dajcspunk vonalat. A The Bones annyira németes, hogy a lemezen van is egy német nyelvű dal, a Die Wilden Jahre, aminek csujogatós pillanatai engem egy kicsit az Eine Kleine Jägermeisterre emlékeztetnek. Persze egy rutinos svéd bandáról beszélünk, szóval a tizenhat dal + intro csúcsprofi munka, atom hangzással, változatos, sokszínű dalokkal, szinte mindegyikben jön egy gitárdallam, egy kórus, vagy egy ÓÓÓÓ-zás amit nem lehet utána kiverni a fülből.
36. Mondo Drag - S/T
„Gyönyörű időszak volt '71 nyara - nem emlékszek semmire, de soha nem fogom elfelejteni.” Mondaná Lemmy apánk, ha hallaná a Mondo Drag muzsikáját. A Hawkwind majdnem tökéletes megidézése berregéssel, kutymorgással, gerjedéssel, nyekergéssel, repkedéssel, klasszikus space rock pillanatokkal.
35. The Fire Tornados - Patience
A messze földön híres zaragozai rock-szcéna ismét egy veszélyes fenevadat szabadított a világra. A Fire Tornados látszólag egyszerű garázsrockot tol, de a szokásos toposzokat olyan mocskosan ragadós dallamokkal pakolták tele, hogy már szinte elsőre beleragad a füledbe: "I need your loving mamma, I need your arghhh!"
34. Wildlights - S/T
A Wildlights az ASG-s Jason Shi új projektje, és sokáig olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha a legutóbbi mesterműről lemaradt dalokkal lenne tele a Wildlights, hiszem a borítótól kezdve a hangzáson át egészen Shi jellegzetes hajlítgatásáig tisztára olyan az egész, mintha eddig ki nem adott ASG-dalokat hallana az ember. Aztán egy idő után sikerült vele megbarátkozni, és bizony vannak rajta olyan kortárs-metál pillanatok, amit például a Baronesstől már hiába várunk.
33. Barrence Whitfield & The Savages - Under the Savage Sky
Az év talán legfurcsább lemeze: garázsrock, punk, R'n'R, R'n'B, soul, prémium-kategóriás szaxizás, és egy vadállat fekete énekes.
32. Burning Saviours - Unholy Tales from the North
A világ legjobb lemezkiadója, a Transubstans Records idén is előtúrt egy ismeretlen svéd bandát valahonnan a kupac aljáról, és természetesen ezúttal sem tévedtek. A Burning Saviours igazából nem is új banda, de a legutóbbi albumuk még a nagy ősrock-robbanás előtt jött ki, szóval őket tényleg csak a legelvetemültebb vintage ráják ismerhették eddig. Száraz, puritán, de mégis ízes muzsikájukra elégedetten csettinthetnek a stílus rajongói.
31 Terramater - Protheus
A norvég Terramater tagjai nem mai gyerekek, de valahogy csak most jutottak el oda, hogy lemezt csináljanak. A Protheus egy klasszikus progresszív konceptalbum, a stílus összes buktatójával, de aki szereti az ilyesmit a szépen elmerülhet a sokszínű muzsikában.
30. Danko Jones - Fire Music
A lista talán legnagyobb meglepetése, hogy Danko Jones sikeresen beverekedte magát a legjobbak közé. Nem igazán vagyok oda a halmozottan beszédhibás rocksztárokért, így Danko Jones sem volt kifejezetten a kedvencem, de mikor tüzetesebben szemrevételeztem az idei szóba jöhető lemezeket, akkor bizony azzal kellett szembesülnöm, hogy a Fire Music elég szépen kimaxolta a stílus szűkre szabott lehetőségeit.
29. Flight - S/T
Logó rendben, sérók belőve, farmerdzsekik ugrásra készen! Szeretem mikor egy lemezborító nem árul zsákmacskát, hanem előre tisztázza dolgokat: 70-es évek végi, 80-as évek eleji proto metál, a maga egyszerű mivoltában, furcsa énekhanggal, de rohadt nagy érzéssel.
28. Lightsabres - Beheaded
Egyszemélyes svéd project. Pusztulat hangzás, punkság, rockság. Aki a nyitónóta alatt nem kezd el derékből headbangelni, annak nem biztos, hogy tetszeni fog, de az ilyenek nem is tudják, hogy mi az a rock.
27. Space Probe Taurus - Mondo Satan
A 2010-ben alakult Ripple Music szép lassan a minőségi stoner/hard rock Mekkája lesz, katalógusuk valósággal tobzódik az új hullám minőségi képviselőitől: DoctoR DooM, Devil To Pay, Stubb, Blackwülf, és már náluk van a svéd Space Probe Taurus is, akik a stoner bulizósabb, kő-papír-olló egyszerűségű vonalát viszik dicsőségére.
26. Second Sun - Hopp/Förtvivlan
Az év egyik leginkább hájpolt zenekara a Tribulation volt. Szerintem mondjuk teljesen átlagos zenét toltak, de hát mindig vannak ilyen hóbortok rockfronton. Viszont a Tribulation dobosának, Jakob Ljungbergnek van egy rohadt jó projektje, a Second Sun, ahol svéd nyelven tolja a folkos riffekbe mártogatott pszichedéliát. Olyan dalokkal, mint az elegáns Om Det Aldrig Blir Nagot Mer Sa Gör Det Ingenting, a húzós Jag Vill Att Du Tar Mig Med Dig Hem, vagy az elszállt Det Var Aldrig Jag, Det Var Du egyszerűen nem lehet tévedni!
25. Vidunder - Oracles And Prophets
Az első Vidundert szabályosan utáltam: az egyik szám a Graveyardra hajazott, a másik meg olyan volt, mint valami Witchcraft-dal, és az egész olyan döcögős volt, mintha kényszer hatására született volna. Az új lemezen aztán már egy teljesen más zenekart lehet hallani. Rengeteg Stones, tempós garázsrock, gördülékeny dalok, hihetetlen fejlődés vokálisan, zeneileg, mindenhogy. Hangulatában emlékeztet egy kicsit a tavalyi The Socksra.
24. Demon Eye - Tempora Infernalia
A Demon Eye már a tavalyi debüttel is nagy hatást tett rám, de igazából az idei lemezzel vált egyértelművé, hogy egy vintage rock fenevad cseperedik az észak-karolinai erdőségekben. A nyávogós énekhangot szokni kell, de dalok egészen parádésak.
23. Sacra Monti - S/T
Ez is egy olyan zene, hogy az első szélzúgás és gitárfutamok után az embert elönti a jóleső melegség és egy ritmusra dobban az ősrockerek szíve.
22. Crooked Spies - Treason
A Crooked Spies elsőre elég nagyot gurított a kortárs blues zenekarok tengerében. Mindenképpen örvendetes, hogy egyre többen próbálják tágítani a stílus határait és nem csak a bevált standardekben gondolkodnak. A Tito & Tarantulla-féle lazulásból szép lassan mennek át vadállatba, Mata Hari-tematikába, klasszikus blues-kesergőkbe, és a tavalyi jól sikerült Captain Ivory is elég sokszor beugrott.
21. Golden Void - Berkana
A Golden Void ezúttal is úgy nyúlt vissza a régmúltba, hogy közben végig korszerű tudott maradni, megteremtve egy egyedi, speciális atmoszférát.
20. Cherry Choke - Raising The Waters
Aki képben van az Elektrohasch kiadványait illetően (pl. Been Obscene, Hypnos 69) az már nem lepődik meg rajta, hogy időnként feltűnik náluk egy pszichedelikus istencsapás, olyan hangzással, olyan hangulattal és olyan zeneiséggel, hogy a fal adja a másikat. Brit sámánisztika haladóknak.
19. The Shrine - Rare Breed
A The Shrine-ban óriási potenciált érzek, mert olyan zenét játszanak, amit ízléstől függetlenül könnyű dekódolni és könnyedén lehetnének egyfajta rockzenei közös többszörös. Utólag visszagondolva már úgy vélem, hogy ők készítették 2014-es év legjobb lemezét, így elég nagy elvárásaim voltak velük szemben, de nem igazán jött be az új album. A Death To Invaders óriási nóta, de mégiscsak a Paranoid témájára építkezik, a Space Spetting hipnotikus monstrum, a Coming Down Quick tökéletes nyitónóta, de a lemez közepén már elkalandozik a figyelmem. Persze akadnak ott is jobb pillanatok, de úgy érzem, hogy a következő lépcsőfokot nem ezzel az anyaggal fogják megugrani - pedig már a Century Media is leigazolta őket, szóval van már egy viszonylag potens kiadó is mögöttük, ami segíthetné a kiugrást. Összességében ez az egyetlen lemez, aminél nem érzem szilárdnak az ítéletet: egyszer úgy érzem, hogy dobogó környéke, egyszer meg úgy, hogy nincs helye a listán, úgyhogy inkább bepasszolgatom valahova középre.
18. Hydromedusa - S/T
2015 a minőségi debütálások éve volt, nem is tudom mikor hallottam ennyi kitűnő elsőlemezes bandát. Itt van mindjárt az ausztrál Hydromedusa, akik leszállították az év egyik legjobb ősrock albumát. A Zeppelines To The Bone mintha a legutóbbi Slow Seasonről maradt volna le: szellős és hézagos, őserejű és természetes, aki a nóta második felénél nem kezdi el magáról tépkedni a ruhát és önkívületi állapotban rugdosni a falat, hát az tényleg hagyja a picsába a zenehallgatást! Az énekes egy állat, néha már extrém metálos üvöltésekre ragadtatja magát, de ez tökéletesen illeszkedik a felforgató muzsikához. Úgy vélem ez az a zene, amire maximálisan illik a régi dakota közmondás: az ősrock korunk metálja!
17. Stratus - Stratonomy
Az új Stratus sajnos nem lett akkora császárság, mint a két évvel ezelőtti hiperszuper debütálás. Egyedül talán csak a Fanfaronade emlékeztet az első album felszabadult örömzenéjére. Kicsit mintha egyszerűsödtek volna témák, és túlsúlyba kerültek a romantikus, édes-bús kesergők. Ettől függetlenül még mindig rohadt nagy progresszív zenéről beszélünk, ami simán megkerülhetetlen vintgae rock körökben.
16. Bachman - Heavy Blues
Nem tudom eldönteni, hogy saját szegénységi bizonyítványom, vagy a rockmaffia bűne, hogy még soha nem hallottam Randy Bachmanról, aki már 72 éves, ez már a tizenvalahányadik szólólemeze, és olyan erő, olyan kraft, olyan izom van benne, hogy arról bármelyik fiatal példát vehetne. Ez bizony nem a Rock Classic életmódmagazin év végi különkiadása tatáknak és mamáknak! Bachman olyan arcokat hívott el, vendégeskedni, mint Joe Bonamassa, Neil Young, Robert Randolph, Jeff Healey, Peter Frampton, Luke Doucet, vagy éppen Scott Holiday - utóbbi olyan futurisztikusat szólózott a Ton of Bricks közepén, hogy a füled kettéáll tőle. The Edge, Heavy Blues, Bad Child, apám, mekkora nóták! 2015 a blues éve!
15. King Giant - Black Ocean Waves
A legutóbbi King Giant az évtized egyik legjobbja volt, ami után kissé csalódott voltam a Black Ocean Waves hallatán. A mesélős riffek és az egymással beszélgető gitárok szellemében nem egyszerű minőséget előállítani, nagyjából egykézen megszámolhatóak a stílus legjobbjai: Down, C.O.C., Crowbar, Magma Rise, Wall Of Sleep, és nagyjából ennyi. A King Giant is ebbe a körbe tartozik, annak ellenére, hogy az új albumon néhány helyen a játéknak csak a küzdő jellege bontakozik ki. Borús, komor, tüskés, nem túl emberbarát, de azért a kortárs metállemezeket lazán maga alá gyűri, és benne van a '90-es évek attitűdje, amiből nagy hiány van manapság. Férfizene.
14. Space Paranoids - The Eternal Rambler
Az év talán legjobb stoner albumát a Space Paranoids készítette el. A talján fenevadak tökéletesen vegyítették a dallamokat a sivatagi témákkal, a kacskaringós a riffekel, az önfeledt bugizással és ahogy néhány dalba bemásznak a fúvósok, hát az nagyon ott van!
13. Gallows - Desolation Sounds
Egyre csak fogynak a Gallowsból az alapítótagok, de úgy látszik, hogy amíg Laurent Barnard írja a dalokat, addig hiba itt nem nagyon lesz - most már talán mindenki számára egyértelmű, hogy a Carter-tesók után is van élet. Nyilván nem egy új Grey Britain, de rohadtul addiktív, dühös, sötét, és tökéletesen illeszkedik a Gallows-katalógusba.
12. Spidergawd - II
11. Wolftone - Bring Down The Sun
Egy újabb parádés debüt, ezúttal a hollandusoktól. A rockzene ősi, mindent elsöprő ereje a seggedet szétrúgja! Dögösen, fiatalosan, precízen.
10. Deadheads - Loadead
Svédek, skandirock, Hellacopters. szerelem volt első hallásra. A jelenlegi tendenciák alapján őket is hamarosan el fogja vinni egy nagyobb kiadó, ami tők jó, csak nehogy náluk is olyan minőségromlás legyen, mint ami az ex-High Rolerres Dead Lordnál is bekövetkezett.
9. Freedom Hawk - Into Your Mind
Felejtsük el a közepes témákból összedobált Blood Red Sky-t, mert a második tételtől már olyan elementáris ökölcsapások következnek, mint a Journey Home, amit képtelenség ülve végighallgatni, - és ez még nem is az album csúcspontja. A Freedom Hawk eddig sem kerülte el a figyelmemet, de valahogy mindig túl sok tölteléket éreztem bennük. T.R. Morton hangja olyan, hogy csont nélkül döntőbe jutna egy Ozzy-hasonmás világbajnokságon, de ami ennél is fontosabb, hogy rohadt jól is énekel és a gitárjátékába sem nagyon lehet belekötni. Nem akarom rájuk rakni az esélyesség terhét, de ezzel az albummal már akár be is léphetnének az szűk elitbe.
8. Horisont - Odyssey
Az álmoskönyvek szerint nem jelent jót, ha egy zenekar négy év alatt kiad három lemezt, de a Horisont sikeresen átvitte a lécet. Először húzgáltam a számat, de mikor egy hosszabb pihentetés után elővettem a lemezt, akkor egyből átjött a dolog. Ahogy nyomják a szólókat, ahogy kenik a dobbreaket, hát igen, ez kell ide, bazmeg! Az új gitáros alaposan felkavarhatta a dolgokat, mert ilyen gitárhősködés nem nagyon rémlik korábbról.
7. Kadavar - Berlin
A Kadavar első albumával elkészítette a tökéletes hangzású vintage rock manifesztációt, a másodikkal megalkotott egy időt álló hard rock klasszikust, az új pedig valahol a kettő metszéspontján található. Élőben kicsit csalódás volt, hogy a régi dalok másmilyenek az új basszerral, hiányoztak a terek, valahogy sűrűbb volt az egész, az új lemezen viszont egyértelműen működik a masszívabb, urambocsá' metálosabb megközelítés.
6. Handful - Sons Of Downtown
„Hmmm, dallamos amerikai rockzene, pont ahogy szeretem. Nagyon figyeljetek, mert ez most nagyon jó lesz!” - mondta volna talán DJ Jeszy a Handful hallatán, a méltán kultikus rádióműsorában, az Amerika hangjaiban. A Handful tipikus amerikai rádiórockot nyom, óriási kórusokkal, de azért karcos felhangokkal, szóval korántsem valami nyálas hajrockra kell gondolni. Mark Duda hangjától az emberek nagy többsége valószínűleg a világból is kiszaladna, de én imádom a hajlításait, nyújtásait, hogy nem nagyon foglalkozik azzal, hogy kissé kappanhangja van, hanem csak simán kitolja, amit megkövetel a haza. A refrének tele vannak Gunsos megoldásokkal, a Last Man Standig gyakorlatilag egy az egyben egy GNR-utánérzés, és mindez úgy talált be nálam, hogy kb. húsz éve nem hallgattam önmagamtól Gunst, és ez a jövőben sem nagyon fog változni.
5. Black Belt - Three Man Army
Mindennapi svéd stonerünket ad meg nekünk ma! A fapados borító a Black Belt harmadik albumát rejti és rohadt nagy zene van rajta! A stoner mint műfaj, egy nagyon furcsa dolog lett az évek alatt, tele rengeteg sztereotípiával, végtelen számú bandával és az igazi gyöngyszemek elvesznek a tömegtermelésben. Mindenki olyan laza, mint a rigalánc, mindenki nagyon szőrös, mindenki nagyon kockásinges, de ha dalokról van szó, akkor bizony megáll a tudomány. Black Belt viszont érzékkel nyúl a múltba és formálja saját képére a nagy elődök munkásságát: hibátlan dallamérzék, egyből ülő riffek és igazi rockhangzás. Nagyjából ez az a lemez, amit kötelezővé kéne tenni a wannabe redneck-medvevadászoknak szerte a világon.
4. The Devil And The Almighty Blues - S/T
3. Raised Fist - From the North
2. Graveyard - Innocence & Decadence
Nem tudom, hogy az emberi agy mennyi zenét tud elviselni, de az Graveyard kapcsán először olyan érzésem volt, hogy ez már túl sok a jóból, ezt egyszerűen már nem tudják tolerálni agyi receptoraim. Van egy zene-rekesz az agyban, és oda időnként egy hangjegy sem fér már be - Graveyard meg főleg nem. Aztán egy hónap pihentetés után elővettem és leesett a tantusz. Idegbeteg, érzéki, nyálas, nyugodt, elegáns, szentimentális és annyira hatalmas zene, hogy elsőre egyszerűen nem tudtam feldolgozni a nagyságát! Nem sok olyan zenekar van, aminek mindig az aktuális lemezét érzem a legerősebbnek, de a Graveyard egy ilyen kivétel.
1.The Good The Bad And The Zugly - Hadeland Hardcore
Legjobb EP-k, kislemezek, akármik:
Movements - Let It All Out
Magic Jove - Sonic Understanding
Life Line - The Opener
The Permutation - Attribution
Legjobb dalok:
Utolsó kommentek