Bakelit
HBO
2016
Nem mondanám, hogy különösebben rajta tartanám az ujjamat a sorozatipar ütőerén, de azért van néhány kedvencem a jelenlegi felhozatalban (Leftovers, Homeland, Americans, Man Seeking Woman, Kingdom, Walking Dead) és ha sci-fi vagy zenei témában jön ki sorozat, akkor azt legalább a pilot erejéig kipróbálom. Persze lehet, hogy néhány perc után kinyomom, ha műmájer parasztvakításról van szó (Empire), de alapvetően minden zenei stílusra vagy a sci-fi bármelyik válfajára nyitott vagyok. Amikor aztán kijöttek az első hírmorzsák a Vinyl kapcsán, nemcsak kilengett az ősrock-detektorom, hanem egyenesen az arcomba robbant: ’70-es évek, szex and drugs and rock and roll, mocskos zeneipari stiklik, a klasszikus rockzene legnagyobb korszaka, és Zeppelin, és Sabbath, a rendező Martin Scorsese, a készítők között pedig ott van Mick Jagger, aki személyes tapasztalataival fogja a sorozat hitelességét, autentikusságát biztosítani. Ráadásul mindez azon az HBO-n, ahol azért nagyon jól szokták elcsípni az ilyen bennfentes, makroközösségekre fókuszáló sorozatokat, mint például a Newsroom, a Luck, vagy a Treme. Szóval a várakozásaim az egekben voltak, ettől jobban talán csak egy élőszereplős Star Wars-sorozatra indulnék be jobban. Folytatnám is azzal, hogy a tovább után spoileresen folytatom, de a Vinyl/Bakelit sajnos egy olyan sorozat lett, amiből még spoilerezni sem lehet, annyira nem történik benne semmi.
A Vinyl elsőre rohadt jól néz ki: New York,’70-es évek eleje, a lemezipar egzotikus világa, a kort idéző hajak és barkók, tökéletesen megdizájnolt ingek és trapézgatyák, de még a huszonötödik, takarásban lévő statisztán is autentikus a szemüvegkeret, mégis olyan az egésznek a hangulata, mint egy elfuserált jelmezbálnak. Nem igazán tudom megítélni, hogy a rendezőn, a vágószobán, az operatőrön, vagy a forgatókönyvön múlik-e a dolog, de a Bakelit a szinte tökéletes külsőségek ellenére semmi hangulattal nem rendelkezik. Ez már csak azért is furcsa, mert manapság azért már nem számít kuriózumnak, hogy egy sorozat mondjuk a ’70-es években vagy évtizedekkel korábban játszódik - a Mad Mentől az Americansig rengeteg példa bizonyítja, hogy vizuálisan, hangulatban szinte tökéletesen meg lehet idézni egy adott korszakot. Talán nem az egyik legnagyobb klasszikust kéne idecitálnom, de a BBC tíz évvel ezelőtt készített egy Life on Mars című sorozatot, ami szintén a hetvenes években játszódik, szintén rengeteg zenével, és olyan szinten ízes, szagos, élettel teli, tökéletes megidézése a hetvenes évekbeli korszellemnek, hogy szinte lemászik a képernyőről. Ehhez képest a Bakelit világa annyira kiszámított, annyira steril, annyira jelmezbál, hogy szinte várom már, mikor kap valaki elő egy telót és szelfizik egyet.
Scorsese már nem először ugrik bele a sorozatok világába, hiszen a Gengszterkorzó képében már letett asztalra egy elég korrekt stílusgyakorlatot, ezért is furcsa, hogy mintha nem lenne tisztában a platform adta lehetőségekkel. A kétórás pilot tele van feleslegesen elhúzott jelenetekkel, művészinek szánt lassításokkal és beállításokkal - a megvalósítás mindenképpen filmes hatású, de borzasztó nehézkes, és feleslegesen túlhúzott. Igazából azt sem tudom eldönteni, hogy ez a sorozat most a zeneiparról szól, vagy egy maffiatörténet zenei köntösben? A főszereplő lemezmágnást alakító Bobby Cannavale olyan szenvtelen arccal cigizget az asztalfőnél a pilot elején, mintha egy gengszterfilm castingján lenne. Később sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy itt igazából már megvannak a leosztott szerepek, csak a rivális bandákat, gengsztereket lemezcégek, és a velük szoros szimbiózisban élő ügyvédek, ügynökök, rádiósok alakítják. A naturalista, brutális jeleneteket mintha csak a Gengszterkorzóból kopizták volna ide. Mondjuk ez a fajta funkciótlan keménykedés már a SoA-ban is nagy kedvencem volt, hiszen akkor lesz egy sorozat igazán menő és hiteles, ha kiszúrnak egy szemet, vagy legalább leharapják valakinek az orrát, de az is lehet, hogy Scorsesenél egyfajta szériatartozék, hogy premier plánban időnként szét kell verni egy koponyát. Mert a lemezipar brutális, mert itt kábóznak, dugnak meg eltaposnak, de szerencsére a rendezőtől távol áll mindenféle vásári öncélúság, egyfajta cinkos távolságtartással szemléli az eseményeket, mint mikor a Gengszterkorzóban levágott fejeket küldözgettek egymásnak a rivális italnagykereskedők, majd a sokkoló pillanatokat laza dixieland muzsikával oldotta fel az alkotó.
Persze lehet, hogy ez igazából egy teljesen jó sorozat, csak nekem nem fekszik ez a formanyelv, amit Scorsese használ. Pedig a mester katalógusából több kedvencem is van, például a Taxisofőrt vagy a Casinót elég sokszor megnéztem annak idején, a Gengszterkorzó is tetszett alapvetően - még ha az utolsó évadot már nem is fejeztem be -, de a Bakelit pilotja borzasztóan mesterkéltnek tűnik. Egy kicsit olyan érzésem van, hogy idejött a mozi egyik nagy királya, hogy előadást tartson a sorozat-rajongó gyerekeknek, projector helyett betol egy 40 éve használatos, szekrény méretű írásvetítőt, a közönség soraiból pedig halk kuncogás hallatszik, mikor néhány perc múlva lefüstöl a szerkezet. A sorozatműfaj egyik alapvető követelménye, hogy végig fenn kell tartani az érdeklődést, a késztetést, hogy megnézzem a következő részt, a Bakelit pedig már itt el is bukott, ugyanis szinte egyetlen olyan szegmense nincs, amiért várnám a következő részt: a sztori unalmas, a karakterek szintén, és a castingosnak is jár egy alapos seggberúgás a gizda, táposcsirke Plantért. Ezt a szintet egy random kiválasztott HBO/AMC/FX-sorozat magasan felülmúlja.
A pilotban elhangzó zenék elvileg tökéletesen megidézhetnék az adott korszakot, de ezek is csak kivagyiságból vannak itt, igazából egyiknek sincs funkciója: a főszereplő bekábózva haluzik egyet és bevágnak gyorsan valami zenét, a főszereplő visszaemlékezik bohó fiatalságára, és már jön is a kis zenés szösszenet - kicsit talán sokszor mondom, hogy főszereplő, de tényleg egy akkora sármőrről beszélünk, hogy szinte nincs is nélküle jelenet. A legviccesebb, mikor a főszereplő átvedlik rajongóvá, bebotorkál valami klubba, a statiszták tisztes távolságból rokiznak a művészúr mellett, nehogy a lábára lépjenek, miközben Cannavalle mimikájával tolmácsolja a kialakult helyzetet: Gyerekek, BULI VAN, nagyon nagy a zene! Ezáltal persze a koncertfelvételek is nagyjából annyira hitelesek és realisztikusak, mint mikor Hujber Feri a Tankcsapdára rázta a rongyot a Valami Amerikában, vagy melyikben.
Nem tudom Jagger mennyit tett hozzá a végeredményhez, mint szakmai konzulens, de tartok tőle, hogy a bennfentes zeneipari stiklik nagyjából azon a szinten fognak maradni, hogy a kiadók megkenik a rádiósokat, majd együtt szívják a kokót a pörgő bakelitről. Egészen döbbenetes, hogy ezzel a korszakkal, ezzel a zenei világgal, és nem utolsó sorban ezzel a csatornával, hogy sikerült összehozni ezt. Nem akarok túlzásokba esni és nyilvánvalóan nem ismerek, nem ismerhetek minden HBO-s sorozatot, de megkockáztatom, hogy sztori szempontjából ennyire érdektelen, megvalósítás szempontjából ennyire béna sorozat még nem nagyon jött ki az HBO neve alatt.
Van egy olyan sorozat, aminek az a címe, hogy Flesh and Bone, és a balettről szól (balett: felnőtt nők és férfiak tütüben emelgetik a lábukat). Soha nem érdekelt a balett, semmilyen szinten, eddig kb. nulla balett-előadást láttam, a témával kapcsolatos ismereteim is nagyjából ezen a szinten mozognak, mégis besózva vártam az újabb részeket, mert úgy volt megcsinálva, mert olyanok voltak a karakterek, mert olyan magával ragadó volt a hangulata, olyan súlya volt, hogy egy számomra teljesen irreleváns témát is el tudtak adni. Mert napjainkban egy jó sorozat sokkal teljesebb élményt tud adni, mint egy jó film. És akkor most itt a ’70-es évek, a pilot alapján elég markáns ősrock-jelenléttel és csináltak belőle ezt az izét.
No, mindegy. A második részt azért még meg fogom nézni, mert az az Allen Coulter fogja rendezni, aki többek között a SoA, a Rubicon és a Damages pilotját is rendezte, szóval mondhatni nagykutya a témában, aki tisztában van azzal, hogy is kéne ennek a dolognak működnie. Nyilván a sztori már nem lesz sokkal jobb, de talán valamilyen szinten sikerül kirángatni a sorozatot ebből a zenés, jelmezbálos Gengszterkorzóból.
Aki meg hiteles, autentikus, és nem utolsósorban jó zenés filmet akar látni, az inkább nézze meg a Kopaszkutyát!
Utolsó kommentek