Heaven And Hell
The Devil You know
2009
Rhino
Akárhogy is nézzük a dolgokat, a 40 éve összevissza kavargó, hol rock, hol metál néven futó sátánista fertőért több embert is terhel felelősség. A főbűnösök közül hármat is találunk a Heaven And Hellben: Tony Iommi, minden riffek atyja, akit balesetben elvesztett két ujjperce sem tudott abban megakadályozni, hogy az első hat Black Sabbath lemezen elgitározza a rockzene alfáját meg omegáját. Ronnie James Dio, aki nem elég, hogy a Rainbow után beszállt a Black Sabbathba, de ő volt az első a történelemben, akinek koncert közben villába rántotta a sátán az ujjait, és Geezer Butler, aki látszólag a háttérben mosolyog, és spanglizik a bajsza alatt, de ő írta meg azokat a dalszövegeket, ami miatt Ozzyt mindenki elkönyvelte egy sátánista vadállatnak.
A Heaven And Hell gyakorlatilag nem más, mint az Ozzy utáni legklasszikusabb Black Sabbath felállás (és lemez), annyi kivétellel, hogy Bill Ward helyett Vinny Appice dobol, de Appice játszott már egy csomó Dio meg Sabbath lemezen is, szóval ő sem egy ártatlan bárányka, eléggé összenőtt már itt, ami összetartozik. Azt már nem is mondom, hogyha a Heaven And Hell összesített életkorából gyököt vonunk, majd megszorozzuk a tagok létszámával, és kivonjuk belőle Ward és Ozzy születési dátumát akkor kapunk egy számot, ami a 666.
Mégis mit lehet egy zenekartól várni, ahol 60 év az átlagéletkor? Aki esetleg attól félt, hogy a brutális riffek ereje elveszik a járókeretek kopogásában az kellemesen fog csalódni. A The Devil You Know gyalul, méghozzá elég rendesen. Nagyon úgy tűnik, hogy a lenyugvó napnak is van ereje.
Dio énekstílusa nálam hosszútávon kicsapja a biztosítékot, de itt valahogy nem zavaró annyira, mint a szólólemezein, egyedül talán a Fear-ben bújik elő a klasszikus pátoszos Dio, de a háttérben fáradhatatlanul zakatoló Gibson elvonja a figyelmet minden másról. Iommi játéka egyáltalán nem poros vagy öreges, nem a régi témák újrafeldolgozása folyik, hanem a korszellemhez igazodó, de ugyanakkor hagyományos riffelős, zakatolós, eget leszakítós gitározást vezet elő. A nyitó Atom & Evil riffjében minden benne van: borús, komor, veszélyes, hátborzongató, monumentális, de ugyanakkor természetes és tiszta. A nyitónóta mellett még mindenképpen ki kell emelni az Eating The Cannibalst, ami talán eddig a leggyorsabb Black Sabbath téma, egy valóságos Black Sabbath boogie, de az először kislemezesített Bible Black is elég nagyot tud ütni, a szolid kezdés után. Az albumon végig egyenletes a színvonal, töltelék dal nem nagyon van rajta, bár Double the Pain refrénjét már valahol elsütötték, és a záró tételben egy kicsit túlteng Dio, de ezeket az apróságokat leszámítva teljesen rendben van a dolog.
Azt az egyet nem értem, hogy az első Black Sabbath album megjelenése óta eltelt vagy negyven év, több millióan fogtak gitárt a kezükbe, és mégsem jutott eddig senkinek sem eszébe az Atom & Evil pofonegyszerű riffje. Pedig ez aztán tényleg egyszerű, mint az ágybaszarás: tí-títtí-tittití, ennyi az egész. Igen, rólad van szó, meg rólad, na meg rólad, vakargatjátok állandóan a gitárt, és mégsem tudtok egy épkézláb riffet összekaparni. Iommi lassan már a hamut mamunak mondja, de megannyi klasszikus után még most is talál új dolgokat a gitáron, és olyan ultimate riffeket pakol a dalokba, hogy az ember csak kapkodja a fejét.
A The Devil You Know a legjobb példa arra, hogy igenis lehet még a legegyszerűbb riffelésben is új dolgokat találni, egyáltalán nem kell villantani, sem rockzenét megújítani, úgyhogy ne is mondja ezek után senki, hogy a gitáron már minden hangot lefogtak, és nincs új a pickup alatt. A riffek a földön hevernek csak fel kéne őket venni. Más kérdés, hogy a több millió meg nem értett szobagitáros, hiába matat a nap 24 órájában a gitáron, továbbra sem fognak találni semmit, mert az sajnos nem elég, hogy isztok, meg lepaktáltok az ördöggel.
Utolsó kommentek