Egonaut
Mount Egonaut
2013
Transubstans Records
Még nem tartunk ott, hogy teljesen svéd-specifikussá váljon a blog, de már ez sem lehet nagyon messze, mert a svéd retró hadosztály soha nem látott attackba kezdett. Aszongya, volt ugye kezdésnek a zseniális Snakeskin Angels, aztán a Free Fall első lemeze is meglepően masszív lett, az új Spiritual Beggars már az ajtót rugdossa, most meg itt van még az új Egonaut is, és idén még várható egy új Carpet Knights, valamint két the Movements-lemez. Az olyan teljesen korrekt, de nekem nem nagyon bejövős albumokról már nem is beszélve, mint az új Qoph, vagy az új Stonewall Noise Orchestra, úgyhogy a svéd retró bandák idén várhatóan már tényleg romba döntik ezt a töketlen kamu rockvilágot.
Az Egonaut neve eddig sem volt teljesen ismeretlen, de az első lemezük csak egy erős közepesként szaladt el mellettem, amit hamarosan felül is kell vizsgálnom, mert az új albumuk, a Mount Egonaut, úgy húz, mint egy igavonó barom, szexi, mint egy basznivaló egyiptológus, és tökéletesen vegyíti a retrót, a modernebb, zakatolósabb metállal. Azt továbbra sem értem, hogy mit csinálnak a svédek, de az biztos, hogy az Egonaut kiadója, a Transubstans Records egy svéd aranybánya, hogy mást ne mondjak, ők adták ki az első Graveyardot, ők adták ki az első the Graviatorst, olyan bandák vannak náluk, mint a Carpet Knights, vagy a Sideburn, és a szinte kizárólag svéd retró bandákból álló katalógusuk egész egyszerűen brutális. A kiadó a promókban a "Bastard Rock" jelzőn kívül a szintén svéd Mustascht emlegeti az Egonaut kapcsán, és nem is lőnek vele nagyon mellé, mert a hangulat, a lendület, és a Hetfieldes dallamok tényleg nagyon emlékeztetnek Riff-Ralfék munkásságára, de alapvetően azért itt másról van szó. Mondjuk a dalok egyik fele olyan, mint a Deep Purple megvadult, modernizált, végletekig leegyszerűsített verziója, a másik fele meg tényleg ilyen Mustasch-féle zakatolós post-Metallicás betépett sztónerkedés, a maradék meg ennek a kettőnek a keveréke.
Az énekes/gitáros hangjától nem fognak kidőlni a közfalak, de a svéd dallamérzék teljes fényében pompázik a lemez tíz dalában, mindegyik egy-két hallgatás után beleragad a fülbe, és akkor még ott van a ’70-es évek klasszikus hard rockjának egy nagyon fasza, riffelős, Hammond orgonával megtámogatott verziója. Mondhatni ez is csak a szokásos jól bevált retró-recept, sok újdonságot itt sem lehet találni, ők sem írták újra a szakácskönyvet, csak a kedvenc alapanyagaikat belerakták egy kondérba, és egy kibaszott jó rocklemezt kotyvasztottak belőle.
Ha egy zenekar orgonát használ, akkor annak általában csak díszítő jellege van: egy kis intró itt (még a gitáros az erősítővel bajlódik), egy kis színezés ott (még az énekes a tökeit vakargatja), de alapjában véve csak megtűrt vendég az orgona. Ezzel szemben az Egonaut teljesen egyenértékű hangszerként használja a Hammondot, az összes dalban végig harsog bele az ember fülébe, a szólóknál meg természetesen jön az elmaradhatatlan légorgonázás. Az orgonát kezelő Dennis Zielinski óriásit zenél albumon, és tényleg visszahozza egy kicsit azt a kort, mikor az efféle játékszer még alapfelszerelés volt a rockzenében. A szintén svéd Astral Doors első lemezén voltak még ilyen modernizált, Deep Purple-típusú bivaly hard rock nóták, meg szóló-orgiák, meg a szintén svéd Hellfueled rekonstruálta legjobb napjaiban ilyen mesterien az ősrock hangulatot, meg a szintén svéd, meg a szintén svéd, és a sor végtelen.
Dalokat kiemelni nincs értelme, mert végig egységes a felhozatal. Dögös, kemény, dallamos, dübörgő rock, lángoló gitárok, lángoló orgonák, mi kell még?
Utolsó kommentek