The Graviators
Motherload
2014
Napalm Records
A Graviators sosem árult zsákbamacskát, legyen szó akár a stoneres ízekkel megbolondított ütős bemutatkozásról, akár az elsőre kicsit gyengébbnek tűnő, de azóta már igencsak beérett második albumról, itt bizony mindig ki volt rakva egy Black Sabbathos póló az ablakba. Elsőre látszólag most sem változott semmi, de néhány hét ismerkedés után már teljesen egyértelmű, hogy az eddigiek csak kósza szárnypróbálgatások voltak, mert most ásták csak be igazán a géppuskafészket a hetvenes évekbe.
Aki eddig nem ismerte őket, annak érdemesebb először az első két lemezzel kezdeni a barátkozást, mert a Motherload annyira hosszú, masszív, tüskés, barátságtalan, hogy szűz füllel igencsak nehéz lehet vele megbirkózni. A 74 perces játékidővel nemcsak a CD-ről szorították ki a létező összes üres helyet, de fel is mutatták a középső ujjukat a fogyasztói társadalomnak, ahol a zeneipari elemzők már megásták az albumformátum sírgödrét: 'a jövő a daloké, nyomjad a tracket izibe, senkinek sincs már ideje lemezeket végighallgatni’. Nesztek akkor, 74 perc metal up your ass! Elsőre talán meredeknek tűnhet, hogy a legrövidebb dal sem merészkedik az 5 perces lélektani határ alá, de szerencsére most tényleg sikerült kiküszöbölni a korábbi albumok hiányosságait, és egy percig nem merülhet fel senkiben, hogy a kelleténél tovább húzták a témákat. Ennek a zenének ennyi hely, ennyi tér, ennyi szabadság kell.
A fejlődés tagadhatatlan: vannak zenekarok, akik a Sabbathnak nemcsak a hangzását, riffjeit, Ozzys dallamait nyúlják le, de még a lemezborítóit is, ezzel szemben a Graviators eljutott arra a pontra, hogy olyan zenét csinálnak, mintha a Sabbath méltatlanul elfeledett kortársai lennének negyven évvel ezelőttről. Mert a Sabbath-féle ősrock nemcsak a súlyról szólt, hanem arról a megfoghatatlan trapézgatyás feelingről is, ami körbelengte a ’70-es éveket, például a Laguna Sunrise vagy a Planet Caravan álmodozós, virágmintás hangulatáról. A Graviatorsnél kapásból ott van például a tízperces Lost Lord, aminél jobban kortárs zenekarok már nem nagyon fogják tudni megközelíteni ezt a vintage rock nevű kibogozhatatlan valamit, vagy a Tigress of Siberia, ahol már tényleg nem lehet meghatározni, hogy vajon mi az isten is történik.
Így már nem is csodálkozom annyira, hogy az énekes és a gitáros közreműködésével készült tavalyi NYMF-lemez miért lett harmatos: hát mert az összes patront ide tartogatták. Az énekdallamok soha nem voltak még ilyen erősek, változatosak, Martin Fairbanks riffjei, szólói, témázgatásai a teljesen nyilvánvaló Sabbath-hatás mellett is élményszámba mennek, a fickó hetven percen keresztül csinálja a tűzijátékot. A dalok szinte agyonnyomják az embert, az első néhány tétel ugyan még viszonylag átlátható struktúrával rendelkezik, de kb. a Tigress of Siberia kezdetével elindul a kontrollálatlan gyalulás, és onnan már ellentmondást nem tűrően kezdenek ömleni a 8-10-12 perces parasztlengők. Ha tudni akarod, hogy mi az a metál, akkor Leifs Last Breath, ha tudni akarod, hogy mi az az ősrock, akkor Tigress of Siberia, ha hallani akarsz igazi örömzenélést, ahol van súly és könnyedség, akkor Lost Lord.
Továbbra is az énekhangot érzem a Graviators egyetlen gyenge pontjának, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Niklas Sjöberg egyre jobb énekes: ez az első lemez, ahol már nem hátráltatja a zenét, hanem kifejezetten változatosan próbál énekelni. Egyedül talán csak a Bed of Bitches verzéiben erőlteti azt a nyivákolást, amitől már az előző albumon is falra másztam, ezt leszámítva az adottságaihoz képest igencsak jól teljesít. A basszusgitár nemcsak hátul alibizik valahol, hanem karakteresen kísérgeti az iszonyatosakat túró gitárt, a dobjáték a szokásos szertelen kalapálás, aminek következtében a dalok egy része jammelésbe torkollik (főként ennek is köszönhető a hosszú játékidő) az időnként sípoló, finoman hápogó, puttyogó, poroszkáló orgona pedig tökéletesen illeszkedik az analóg hangzásvilágba. A Hammondot természetesen ezúttal is Petrus Fredestad gondjaira bízták, aki már a Hisingen Blueson is megmutatta, hogy mestere a műszernek.
Ez bizony egy rohadt nagy ősrockos erődemonstráció lett. Nem szerelem első hallásra, és tökéletesen megértem, hogy ez a zene túlságosan kemény dió lesz sokaknak, de megéri az odafigyelést és a ráfordított időt, mert a maga nemében ez egy parádés lemez. Időt kell neki adni, ha most még nem is, néhány hét múlva nemcsak leesik majd a tantusz, de olyat fog koppanni, mint az egyszeri közös képviselő, akit felnyomtak a rettenthetetlen rezsiharcosok a fogyasztóvédelmi felügyelőségnél.
Történt még:
- Märvel - Hadal Zone Express
Alapjáraton mindig mínuszból indítanak nálam azok a zenekarok, akik szopóálarcot húznak a fejükre, de a Märvel esetében sokkal előbb hallottam a zenét, így mikor véletlenül megláttam, hogy néznek ki, akkor már nem nagyon tudták elrontani a renoméjukat. Főleg úgy, hogy jó kis hetvenes évekbeli hard rockot nyomatnak: korai Kiss, Thin Lizzy, ilyesmi, és természetesen ezt vegyítik a skandináv rock 'n' roll legszebb hagyományaival.
A dallamok ülnek, vannak igazi fülbemászó slágerek, de sajnos náluk is sokat levon az élvezeti értékből, hogy a zene túlságosan jólfésült, nem elég koszos, kb. annyira durva, mint a rock'n'roll svéd pápájának, Nicke Anderssonnak jelenlegi bandája, az Imperial State Electric. Egyébként a tavalyi ISE-lemez nem is volt rossz annyira, szóval alapvetően semmi gond nincs itt sem, nem kell mindig a Hellacopters hangzását meg lendületét visszasírni. - Kamchatka - The Search Goes On
Clutch / rock'n'roll + blues * szőr + stoner + szakáll = Kamcsatka
Nagyjából valahogy így lehetne felskiccelni a Kamchatka zenei képletét. A svédek olyan autentikusan nyomják a mocskos amerikai bluest, hogy a Treme című sorozatban simán el tudtak volna vegyülni az utcán zenélgető hobók között. Elég jól titokban tartották eddigi munkásságukat, mert ez már az ötödik lemezük és ezelőtt még a nevüket sem nagyon hallottam - de persze lehet, hogy csak én voltam figyelmetlen és igazából itt egy mindenki által ismer bandáról van szó.
Az új lemez már kint van néhány hónapja, de a folyamatos csócsálás ellenére sem tudom eldönteni, hányadán is állok vele. Minden második-harmadik szám nagyon tetszik, van benne lélek, van benne mélység, van benne súly, és rohadt jól is szól, ugyanakkor ez a bluesos világ az erőteljes karakterisztika ellenére továbbra sem a kedvencem. Háttérzenének tökéletes, a blues dobálja a képeket az ember fejébe, de egy kicsit sok az üresjárat. Szőrös zene, szőrös emberektől, szőrös embereknek.
A svéd zenei tavaszt bemutató sorozat első része itt, a második ez lenne, folytatása meg majd következik
Utolsó kommentek