Alice In Chains
Alice In Chains
1995
Columbia
Nem nagyon szoktak megoszlani a vélemények, hogy melyik a legjobb Alice in Chains lemez, általában mindenki a Dirt-öt favorizálja, az utolsó cím nélküli lemez pedig elveszik valahol a kollektív emlékezetben, pedig egyértelműen az utolsó a legjobb. Már amennyiben utolsóról lehet beszélni, hiszen az Alice in Chains még életben lévő tagjai, tavaly októberben lemezkészítési szándékkal stúdióba vonultak William DuVall énekessel, és ott a jó ég tudja, hogy miket csináltak. Persze alapvetően nem kellene félni, hogy folt esik a dicső néven, hiszen a zenéért remélhetőleg továbbra is Jerry Cantrell lesz a felelős, aki általában egymaga írta a legnagyobb AIC himnuszokat, de Layne Staley jellegzetes mekegős orgánuma nélkül nehéz elképzelni egy AIC lemezt, és sok gyomor nem is fogja bevenni.
95 végén a grunge utolsó rúgkapálásainak egyike volt a háromlábú kutyás lemez, ami egyúttal finom célzás is, hogy ez a harmadik Alice in Chains nagylemez a sorban, és ha jól rémlik néhány országban nem is volt kompatibilis a hatályban lévő jogszabályokkal, és ott a kutyus helyett csak feketeség volt a borítón. Valószínűleg nem emiatt nyitott a Billboard lista első helyén, hanem mert ez akkor nagyon ment, a grunge miatt is, meg jó is volt. Kicsit még elidőzve a külcsínnél: a Sony/Columbia talán ilyentájt kezdte el azt a hülyeséget, hogy a cd tokot igénytelen csicsás kiszerelésben dobta piacra, és valami hihetetlenül bénán néztek ki a lemezek. Volt ott neon zöld, meg lila is, vizsgálgatva a régi lemezeket úgy látom, hogy ezt a hülyeséget kábé az ezredforduló környékén hagyták abba (a TCS-től a Ha zajt akartok még zöld, de a SOAD lemezek már nem).
Szóval 95-ben már igencsak lecsengőben volt a grunge-hullám, de azért az AIC simán kurrens árunak számított, és sikeresen le is szállították a legelborultabb lemezüket. A szokásos búvalbaszott Seattle-i depressziónak mindig is Alice volt a legnagyobb mestere, de itt egy fokkal még a Dirt alá is sikerült leásni. Mert ezt megelőzően is voltak súlyosságuk, de a nyitó kicsavart riffes Grind egyszerűen mindent visz. Staley és Cantrell hátborzongató duettje megspékelve a szokásos pszichedéliás lökettel tökéletes kezdőnóta. A klip meg valami hátborzongató vízió, a háromlábú kutyával, meg a tébolyult tekintetű Staley-vel.
A lemez felettébb szúrós és zaklatott, legkönnyebben talán a Grind-Heaven Beside You-Over Now hármast lehet megközelíteni, ez persze nem azt jelenti, hogy a többi dal nem jó, hanem inkább azt, hogy kell hozzájuk egyfajta speciális hangulat. A speciális hangulaton természetesen nem a drogozást értem, mert ez egyáltalán nem drogos zene, még ha az AIC-t sokan annak is könyvelik el. Mert drogos zene igazából nem létezik, egy zene vagy jó tisztán, vagy szarni bele. A lemez pedig mindenféle segédanyag nélkül is csodaország, teli állatokkal, színes fényekkel, képekkel, hideggel, istennel, mennyországgal, pokollal, békákkal. Nálam toronymagasan ez a legjobb grunge lemez, megelőzve az utolsó Soundgardent, és az utolsó Screaming Treest, mert a grunge-nak valahogy a legvége lett a legállatabb.
Cantrell hihetetlen dolgokat gitározik. A súly és a játszadozás szinte mindegyik dalban benne van, úgy súlyos, hogy nem is igazán kemény. A Sludge Factory kifordított világa után, jön a játékos Heaven Beside You a kiverhetetlen dallamokkal, mert Heaven Beside you...Hell within, és ez a kettőség jellemző az egész lemezre. A legnagyobb kedvenc a záró Over Now a kavargó riffjével , és a végén olyan mintha nem akarnák abbahagyni, mert tudják, hogy többet már nem lesz ilyen. És többet tényleg már nem is lesz ilyen.
A 90-es években divatos unplugged bohóckodás is jól jött ki náluk, még másoknál leginkább szerződésbeli kötelezettség volt majom módjára gubbasztani az MTV kényelmetlen bárszékein, addig az Alice nóták új életre kaptak. A felvétel néhány hónappal az utolsó lemez megjelenését követően készült, szegény Layne már itt is rendesen szét van csapva. Layne csodaországban.
Utolsó kommentek