Avenged Sevenfold
Hail to the King
2013
Warner
Az Avenged Sevenfold úgy volt képes új lemezét beharangozni, hogy majd jönnek a Black Sabbath meg a Led Zeppelin által ihletett dalok, így hát az ősrockba belebolondult fejemmel úgy vártam ezt a lemezt, mint a kilátástalanul vergődő kortárs metálzene megmentőjét, aki hófehér paripán belovagol a színre, leszúrja a gonosz sárkányt, felpróbálja a királynőt, meghúzza a királylányt, majd elfoglalja helyét a trónon, mint aki jól végezte dolgát. Hát ebből nem lett semmi. Nincs itt sehol dicső lovag, csak egy jöttment sárkányfűárus, aki próbálja elpasszolni a selejtes, innen-onnan összelopkodott portékáját a gyanútlan vásárlóknak. Hail to the King, Hail to the One! Vagyis inkább: Meghalt a király, éljen a király!
A Hail to the King felütése alapvetően sokkal rockosabb mint az előző lemezé, és M. Shadows is próbál egy kicsit morcosabb hangnemet megütni, de itt a pozitívumok véget is értek. Pedig az alapanyag adva volt: az énekes mellett azért van még itt egy kurva jó szólógitáros, és ha az évek alatt erősen ingadozott is az A7X minősége, azért a szikra mindig ott motoszkált bennük, arról nem is beszélve, hogy a nyolc évvel ezelőtti City of Evil az elmúlt évtized egyik legjobb metállemeze. Valahogy mindig is úgy tekintettem rájuk, hogy egy kicsit elkapta őket a rocksztárság, de idővel majd csak megunják, hogy a sikoltozó tinihordáknak írják a könnyen befogadható rockdalocskákat, és egyszer csak visszatalálnak a harmadik lemez által kijelölt helyes vágányra, ami sajnos egyre inkább úgy látszik, hogy egyszeri, megismételhetetlen pillanat marad.
Nagyon merész húzás harangozással indítani egy lemezt, mert erről mindig az AC/DC-től a Hells Bells jut az egyszeri rocker eszébe, és akaratlanul is várja a letaglózó kezdést, ami aztán nincs sehol - ha csak azt annak nem vesszük, hogy az új dobosgyerek szinte leütésre hozza az Enter Sandman kezdését, ami aztán szépen körbe is lengi az első nótát. Igen, a beígért Black Sabbath és Led Zeppelin nincs sehol, viszont van helyette Metallica és Iron Maiden. A Sad But True-t mindig is egy erősen túlértékelt dalnak tartottam, éppen ezért nem értem, hogy miért éreznek különböző zenekarok időnként heves késztetést arra, hogy érdemes lenne újjáértelmezni az alaptémáját: a Mustasch tavalyi lemezén is volt egy Sad But True-parafrázis, és most A7X sem bírta ki, hogy megpróbálkozzon egy unalmas Metallicás középtempóval. Félreértés ne essék: semmi bajom nincs azzal, ha nyúlják a Metallicát, ha jók a dalok, de itt nem erről van szó. Az egész lemezre a tanácstalanság és az apátia a jellemző, van talán két-három jó énektéma, de most érted, meghallgatsz találomra bármilyen kortárs noname ősrockot, és garantáltan jobb dalokat találsz rajta.
Változások az előző albumhoz képest: Mike 'minden lében kanál' Portnoy már nem dobol itt, az énekesnek meg megnőtt a haja.
A zenére a ’90-es évek eleji Metallica tette a legnagyobb hatást, de van egy csomó Maidenes utalás is: aki a Coming Home hallatán nem látja maga előtt a kontroll ládán fél lábbal támaszkodó Bruce Dickinsont, az valószínűleg még soha életében nem hallotta az Iron Maiden egyetlen lemezét sem. De a nyúlásokkal önmagában még nem is lenne semmi baj, ha lenne egy kis élet bennük, de olyan az egész, mintha a zenekar is unná már ezt az egész cécót. Mondjuk a Barn Burner második albumán kegyetlen jó dalokat írt az első három Metallica-lemez szellemében, szóval nekem tényleg semmi bajom nincs az újraértelmezett klasszikus gitártémákkal, és a Hail to the Kingen mondjuk nagy jóindulattal az első két-három dal még szódával elmegy (egy olyan világban, ahol nincs más rockzene) de utána meg egyszerűen besül az egész.
Dalokat azért sincs értelme kiemelni, mert nincsenek a lemezen jó dalok. Szegről-végről még a Doing Time hozza azt a dinamikát, azokat a fifikás dallamokat, amik miatt hirtelen felindulásból képes voltam annak idején egyik kedvencemnek nevezni ezt a bandát (úristen!), de ez azért elég sovány egy egész albumra nézvést. Most azért nagyjából már helyére kerültek a dolgok: a kezdetekben voltak az átlagnál sokkal erősebb metalcore-os dolgaik, majd egy zseniális metállemezük, a többit meg inkább hagyjuk. Synyster Gates szólói is a száraz panelek és a kóros önismétlés között váltakoznak, gitározni nem felejtett el, de hol vannak már a City of Evil vulkánkitörésre emlékeztető, agyat lezsibbasztó, világot lángba borító szólói? Nincs a dalokban tűz, nincs benne a dög, csak a szokásos összetevőkből egybegyúrt, klasszikus metál-elemekkel kiegészített, közepesnél is gyengébb dalok bandukolnak szépen egymás után.
Valószínűleg ott lehet a kutya elásva, hogy a zenekar fiatalon elhunyt éneklő dobosa, The Rev nemcsak dalszerző volt, de ő lehetett a bandában a fő zenei agy, és az ötletei nélkül készült első lemezen rögtön elő is bukkantak a hiányosságok. Nélküle úgy látszik csak ennyit tudnak a többiek. Nyilván nem ez az év legszarabb lemeze, de amiket hallottam, és legalább háromszor-négyszer figyelmesen végigszenvedtem, azok közül tényleg csak a Soilwork meg a Ghost volt ettől unalmasabb. A minőség viszont nincs arányban a népszerűséggel, mert a brit után a mai nappal már az amerikai eladási listát is letarolta a Hail to the King, úgyhogy valószínűleg nem vágja a földhöz őket, hogy nálam ezzel a lemezzel végleg kiestek a pikszisből.
Utolsó kommentek