Miért beteg a magyar metál?
A kérdés költői, és egy kicsit hatásvadász is, úgyhogy gyorsan sietve leszögezem, hogy nem a magyar metálzenével van a baj, hiszen az elmúlt 10-12 évben tucatjával tűntek fel a kiváló hazai zenekarok, és ha mostanában ugyan mintha egy kicsit nagyobb lenne a csend, de azért van legalább 10-15 (IHM, Korog, Blind Myself, Wall of Sleep, Chief Rebel Angel, Watch My Dying, Subscirbe, stb) nemzetközi mércével is minőséginek mondható zenekarunk. Lehet, hogy néhány ezer embernél több soha nem ismeri meg őket, de attól még nyugodtan lehet az elmúlt bő évtizedet a magyar rockzene eddigi legjobb szakaszának tekinteni. A zenével nincs baj, sem itthon, sem külföldön, minden mással viszont igen.
A magyar rockerek legnagyobb baja az egyistenhit. Nem akarok Ossianozni, de ezt tényleg velük lehet a legjobban párhuzamba állítani. A jelenkori harmincasok az Ossianon szocializálódtak jobbik esetben (rosszabbik esetben az Akelán), lehet tagadni, meg pofákat vágni, de ez akkor is így van. Az Acélszív az én mentálhigiénés fejlődésemben is kulcsszerepet játszott, tökéletesen megértem a kémiát, ami miatt az Ossian mai fejjel mosolyogtató külsőségei el tudják kapni a rockzenével először találkozó fiatalt. Az energikus zene mellett ott a csordaszellem, az együvé tartozás varázsa, egy markáns identitás, ahol nincs semlegesség, le kell tenni a garast, hogy hús, vagy hal.
Acélszív
Konvencionális műfaj szigorú szabályrendszerrel, a ’80-as évek óta ugyan a zenei falak már ledőltek, de a rocker néplélekben szinte semmiféle változás nem történt, továbbra is a pumacipővel kitaposott út a legegyszerűbb, egy Ossianos nem hajlandó a megszokottól egy kicsivel eltérőbb zenei világ befogadására, és ez szinte ráhúzható mindenkire. Csak az Ossian, csak a Tankcsapda, csak a Metallica, amit nem ismerek, azt nem is akarom megismerni, nehogy megzavarja a lelkivilágomat. Az egyistenhit nem engedi az ingadozást, csak az Ossian, csak a Rammstein, csak a hasonló zenei környezet, bármi, ami eltér a bevált formuláktól, annak esélye sincs a boldogulásra, csak értetlenség és közöny jut neki.
Ez egyébként nemcsak a harmincasokra jellemző generációs probléma, a fiatalabb korosztály is hasonlóan csőlátású, csak nekik adott esetben már nem az Ossian a szentségük, hanem matekmetál, a djent, meg a mindenféle coreságok. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, de ez a fajta destruktív szemlélet vezetett oda, hogy manapság már nemcsak a tradicionális metál lett egy önismétlő műfaj, hanem gyakorlatilag kipusztultak az innovatív, előre mutató zenék, de még a hagyományos metált valamilyen szinten korszerű formában tálaló zenekarok is teljesen begyepesedtek. Meg lehet nézni, hogy az ezredforduló környékének meghatározó zenekarai (Soilwork, Dark Tranquillity, Amorphis, KSE, My Dying Bride, stb) milyen reménytelenül unalmas lemezeket adtak ki idén, de nem is kell feltétlen az elmúlt hónapokra támaszkodni, mert már vagy öt éve csak helyben toporognak.
A közöny és a tespedtség, mint egy kórság úgy rágja évek óta az egyetemes rockzene szervezetét. Pedig jó zenék vannak most is, de őket nem ismeri senki, mivel a rockzene kiszolgáló személyzete, a rocksajtó, nem bölcs tanácsadóként kutatja és mutatja be a zenéket, hanem kivénhedt madame-ként csak a jól bevált ribancokat hajlandó futtatni. A nemzetközi rocksajtó 2013-ra eljutott arra a pontra, hogy kb. annyira hiteles, tájékozott, és felkészült, mint a magukat hírtelevízióként futtató párttévék. A hazai rocksajtó pedig egyenes lenyomata a nemzetközinek. Önálló gondolat nulla, ami kint is megy, arra ők is rábuknak, minden más esélytelen.
A leglangyosabb rockmagazin
A ’90-es évekbeli Metal Hammerekhez rengeteg kellemes gyerekkori élmény köt, nemcsak hiánypótlóként szolgált az információs sivatagban, de iránytűkként is funkcionált a csintalan metálos gyerekek számára, hogy milyen kazettákra is érdemes elkölteni a zsebpénzt. Az anyalapból átemelt írásokban tombolt a gonzó újságírás, és az az interjúkon szakadni lehetett a röhögéstől, és akkor ott volt még a szintén magas humorfaktorral rendelkező Súgd Meg Nekünk rovat. Mai fejjel is csak azt tudom mondani, hogy a korabeli Hammer egy komoly mértékadó magazin volt, éppen ezért nagyon durva a kontraszt a hőskorszak, és a jelenlegi Hammer között, amiben zenei ismeretterjesztés helyett már lengén öltözött menyecskék meresztgetik a hátsójukat.
Nagyjából 7-8 éve van leszállóágban a Hammer, de a lejtőn már sokkal korábban elindult. A ’90-es évek közepén elszakadtak az anyacégtől, ez a lapban kezdetben még nem okozott észrevehető változásokat, de megindult az önállósodás, szép lassan felépült az egész magyar szubkultúrát átkaroló konglomerátum, ami az újság mellett lemezboltot, lemezkiadót, koncertszervezést, és az összes nagyobb független metálkiadó kizárólagos hazai terjesztését foglalta magában, de mindeközben az újság színvonala folyamatos mélyrepülésbe kezdett, és a sok bába között valaki megitta a fürdővizet, vagy hogy mondják. Annak idején már a suliba menet megvettem és elkezdtem olvasgatni a Hammert, szinte egy-két nap alatt felzabáltam az impresszum utolsó karakteréig az egész lapot, még most is veszem, de általában napokig bontatlanul hánykolódik a kocsiban, és tényleg semmi késztetést nem érzek rá, hogy átlapozzam, mert nagyjából pontosan lehet tudni, hogy semmi érdekes nincs benne.
Talán akkor vesztették el teljesen a realitás talaját, mikor teljesen ráálltak erre az operázós-énekesnős metálra, és azóta nagyjából néhány ember nem túl szerteágazó ízlését tükrözi az újság. Persze van rengeteg stílus, és a Hammer mindenhova próbál belecsipkedni, de szinte kizárólag a bevált nevekre szorítkoznak, amivel ki lehet elégíteni a magyar rocker egyistenhitének nem túl magas igényeit. Olyan itt már nincs, hogy zenei ismeretterjesztés, csak kizárólag a bejáratott nevek, és amikor nagyon naprakésznek akarnak tűnni a rockzene undergroundjából, akkor a rengeteg király retró banda közül kiválasztják a legszarabbat, és azt teszik a címlapra. Nyilván a kereslet-kínálat törvénye dönt itt is, de azért nem volt ez mindig így. Az internet terjedésével ugyan jelentősen csökkent a Hammer monopol helyzete, de a bázisuk azért elég nagy volt ahhoz, hogy szinte egyedüli zenei magazinként élték túl a nyomtatott sajtó dinamikus leépülését. Még mindig komoly erő van mögöttük, ezért sajnálatos, hogy az egyik legfontosabb küldetésüknek, az ismeretlen zenék felkarolásának nem tudnak megfelelni, mivel fogalmuk sincs róla, hogy mi zajlik a világban. Az elmúlt 7-8 évben egyszerűen nincs olyan zene, amit a Hammer révén ismertem volna meg, viszont tucatjával vannak az olyan zenekarok, akik zseniálisak, de a Hammernél nem is tudnak a létezésükről, mert annyira lefoglalja őket, hogy meglegyen a lapban a szükséges pukimetál mennyiség.
Hadd ne mondjam, hogy a legjobb dolgok mindig az undergroundból jönnek. A Hammer akkor vesztette el végleg a küldetéstudatát, mikor megszüntették a válogatás CD-mellékletet, mondván, már úgyis mindenki letölti, meghallgatja a neten, semmi szükség rá. Igen, bazmeg, amit ismernek, arra kíváncsiak, az meghallgatják, pontosan azért kéne ismeretterjesztő jelleggel a senki által nem ismert zenekarokat népszerűsíteni a mellékleten, mondjuk például az angol Hammernél nem derogál olyan ismeretlen zenekarokat feltenni a mellékeltre, mint a Spacegoat, ezzel szemben a magyar Hammernél mikor volt melléklet, akkor is ezt a reménytelen szimfonikus csodákat nyomták. Semmi mást nem kéne csinálni, csak a grabancánál fogva kikapni egy embert a szerkesztőségben, azok közül, akik hónapról-hónapra termelik a dögunalmas lemezkritikákat, leültetni az ipsét a Bandcamp elé, kicserélni a hallókészülékben az elemeket, és akkor megdöbbenve hallaná, hogy a szerződés nélküli, vagy sufnikiadónál tengődő zenekarokból tucatjaival vannak olyanok, akik megzabálják reggelire a Hammernél hypeolt zenéket, és valószínűleg ingyen és bérmentve fel lehetne tenni őket egy válogatásra, hogy szerencsétlen magyar rocker naphosszat ne a Depressziót meg az Ossiant hallgassa, amíg teljesen beléjük nem süketül. Nyilván ezek is nagyon remek muzsikák azoknak, akik erre izgulnak, tényleg semmi bajom egyikkel sem, kellenek ezek is beugró zenének, csak hadd nyíljon már minden virág.
Annyi pozitívumot tudok mondani a Hammer újkori tevékenységével kapcsolatban, hogy az viszont nagyon derék, hogy a Moodtól az IHM-ig, legalább 30-40 király magyar metállemezt adott ki a Hammer Records, és a terjesztésnek köszönhetően be is lehet őket normális áron szerezni, azon a néhány helyen, ahol még lehet lemezeket kapni.
Rockmagazinok a neten, avagy a csőlátás magabiztossá tesz.
Rögtön az elején ki kell emelnem, hogy a kivétel erősíti a szabályt, a Lángoló Gitártok az egyetlen netes rockzenére specializálódott magazin, amit ajánlani tudok. Ott azért ha néhanapján rock/metálzenéről van szó, akkor általában nem fejeli le az ember az unalomtól a klaviatúrát, vagy a laptopot, mint szinte az összes többi pályatársnál. Külön jó pont, hogy komolyan áldoznak az ismeretterjesztés oltárán is, például olyan nagyszerű zenéket ismertem meg ott, mint a Litmus, vagy az Orcus Chylde, szóval nagyjából hozzák azt, amit egy ilyesfajta médiumtól elvárok.
A magyar netes magazinokkal sok egyéb mellett az a legfőbb baj, hogy fogalmuk nincs semmiről. El kell ismerni, hogy van ugyan egyfajta szórakoztató jellege annak, mikor beindul a copypaste gépezet, és szóról-szóra elkezdik nyomatni a legkisebb változatás nélkül a nemzetközi hírfolyam mínuszos híreit, de azt azért hamar meg lehet unni, hogy képtelenek olyan tartalmat generálni, amire érdemes lenne kattintani.
Miért is szoktunk olvasni magazinokat neten? Hát mondjuk én speciel azért, mert igényem van az információra, arról, ami érdekel, egyfajta stílusra/tartalomra, amire szükségem van. Stílus, na az amivel nem lehet találkozni náluk, nem tudnak írni, pakolják a mondatokat egymás után, rosszabb esetben a közhelyeket, és egyszerűen az olvasás után semmi nem ragad meg belőle az emberben. Szerintem van egyfajta titkos verseny a magyar rockmagazinok között, hogy melyikük tud unalmasabb lenni, mert az iszonyatos semmitmondó írásokat mással már tényleg nem lehet magyarázni. A legjobb, mikor egyfajta dörzsölt újságíróként próbálják magukat feltüntetni, és cikként/recenziókként hivatkoznak az irományukra (kedvenc fordulatom: cikkem tárgya), tényleg olyan, mintha egy professzor úgy tartana előadást, hogy egy félbevágott krumplival rajzol a táblára, közben gesztikulál, mutogat, a hallgatóság mereszti a szemét, és próbálja kivenni, hogy mi van a táblára írva, de szart sem látni belőle. Már akkor sem látni semmit, mikor írja, de mikor megszárad a krumpli, na akkor aztán már tényleg teljes a homály, a hallgatóság meg értetlenül néz egymásra: ez meg mi a fasz lenne? Tényleg nem a rosszindulat mondatja velem, a rockzene hallgatójaként, információra éhes végfelhasználójaként siralmasnak találom a színvonalat. De hogy ne legyek ennyire gané, mondok azért egy pozitívumot is: beteges íráskényszer. Ez is több mint a semmi.
Oké, nem lehet a magyar rocksajtótól Pulitzer-díjas írásokat várni, rendben, valahogy túlteszem magam rajta, de mi a helyzet a naprakész információkkal? No, itt sem lehet okunk panaszra, a copypaste-féle hírgyártásnak egy egész bizarr mutációját művelik a szakma jeles képviselői, a legkisebb változtatás nélkül képesek lehozni a Blabbermouth híreit: Macskamici stúdióba vonult, Gipszjakab új lemezt ad ki, és mindezt úgy tálalják, mintha ők szarták volna a spanyolviaszt, hallgasd meg az xy új szöveges videóját, tényleg, hova szarjak? Mérnöki precizitással kitapasztalható az ingerküszöb, ami alatt egy zenekar már nem bír hírértékkel, nagyjából a nagyobb független metálkiadók promóciós anyagait még képesek visszaöklendezni, de utána megáll náluk a tudomány. Tényleg csak magamat tudom ismételni: nagyjából úgy működnek a rockmagazinok, hogy kieresztgetik a kis ütött-kopott antennáikat, gyermeki lelkesedéssel ugranak minden kis rádiójelre, de arról fogalmuk sincs, hogy a modern vadászgépek már a radar alatt repülnek, és olyan kifinomult műszerekkel rendelkeznek, amik elérhetetlenek a Sokol rádiójuk számára, és ennek következtében gyakorlatilag fogalmuk nincs mi róla, hogy történik a körülöttük. Been Obscene, Suplecs, Bearfight, God Damn, Black Cowgirl, King Giant tényleg nem kezdem el sorolni, mert soha nem érek a végére.
A rockmagazinok csőlátásán csak akkor tud utat törni egy underground zenekar, ha valamelyik nagyobb független kiadó leigazolja őket, különben csak olyan szintű hype-nál vesznek észre valakit, mint amit megérdemelten a Kvelertak, vagy amit érdemtelenül a Ghost kapott. Ha most tűnne fel egy Slayer vagy Metallica, hát nem sok esélyük lenne bekerülni a hírfolyamba. Itt ez a nagy internetes világsztráda, ami a rockmagazinok számára legfeljebb csak egy ingoványos sáros földút, de még a ’80-as évek kazettákat cserélgetős világában is gyorsabban terjedtek a zenék, mint napjaink csőlátású rockújságíróinál. A viszonylag népszerű, fősodorba tartozó metál még soha nem volt olyan mélyen, mint napjainkban, ezért is rossz olvasni, hogy az unalmas kortárs metált nyalogatják, mikor fürtökben lógnak a jobbnál-jobb stoner rock, meg retró bandák. Nehéz megmondani, hogy melyik volt előbb. A magyar rockerek egyistenhite formálta ilyenre a rocksajtót, vagy fordítva, de az biztos, hogy már tökéletes közöttük a szimbiózis. Boldogan élnek a kis világukban. Vak vezet világtalant.
Lehet persze jönni azzal, hogy milyen sokan olvassák őket, de itt az olvasókat már nem az érdekli, hogy mit írnak, hanem hogy kiről írják. Elárulom, ha egy Metallicás hírbe bemásolod a vecsési babos káposzta receptjét, azt is ugyanúgy fogják lájkolni, mint Hetfield legújabb tetkóját, de most Hetfield tetkójával még nagyot is mondtam, mert ennyire érdekfeszítőek azért nem szoktak lenni a hírek. Például vegyünk két Léggitár-posztot, potenciálisan mindkettő több ezer olvasóhoz jutott el az Index blogketrecén keresztül, Léggitáros mércével mérve közepes Metallicás poszt = 77 komment, korábban talán két ember, most már talán nyolc is ismeri az országban a Snakeskin Angelst, óriási zene, az év eddigi legjobbja (a poszt szintén) = 1 darab komment, és még az is a bloggert basztatja. Így működik a magyar rocker egyistenhite: Metallica - like, Megadeth - like, Ossian - like, Depresszió - gigalike, Snakeskin Angels, Taliban Airways - nem ismerem, tehát nem érdekel, inkább hallgatom az Akelát.
No, mindegy. A lényeg, hogy az impotens magyar rocksajtó mellett szerencsére vannak jó kis blogok, akik azért időnként adnak a kultúrának.
A posztban az elmúlt évek legnagyobb, és legalulértékeltebb zenéiből hallható kedvcsináló, a közös nevező bennük az, hogy a magyar és a nemzetközi rocksajtónak fogalma sincs egyikről sem. Tényleg csak találomra néhány a rengetegből.
Utolsó kommentek