Talán még lehetne várni pár napot, hogy 2017 utolsó lemezei is befussanak, de a lényegen már semmi sem fog változtatni: az elmúlt esztendő nem volt túl izmos zeneileg. Voltak persze jó lemezek, de ezúttal nem lehet azt mondani, hogy egy csomó jó album kimaradt volna, hiszen ezen a 20-as listán gyakorlatilag már minden épkézláb lemez rajta van, tokkal-vonóval. Sőt, egy EP-t is tiszteletbeli albummá kellett kineveznem, hogy összejöjjön egy nyamvadt top 20.
the Devil and the Almighty Blues
II
Blues For The Red Sun
2017
Napjainkban már végérvényesen kijelenthető, hogy a 2010-es évek a rock- és metálzene vészkorszakaként fog bekerülni a históriás könyvekbe. Soha ilyen kézzelfogható nem volt még az innováció hiánya, a sivárság, a beletörődés a kilátástalan középszerűségbe: lábszagú újjáalakulások, évfordulós lemezekkel haknizgató üzletemberek, tetkók, fazonírozott szakállak, lattézás, telózás, szelfis villázás, Slayerre nyávog a macska, a Metallica átkísérte Bözsi nénit a zebrán, jajj, de baró kvarcórád van, minden órában pity-pity! A talmi keménykedés és az intézményesített bulvár ül tort a rockzene szent oltárán, mikor az új lemez édes mint a méz és kemény mint a hetes szar, de mikor belehallgatsz, akkor csak a digitális csörgést-csattogást hallani. 2017-re a rockzene elvesztette metál jellegét! Ahogy már Lukács próféta is megjövendölte:"Csak szemétdomb, csak disznóól, ez a szanaszét baszott rock'n'roll."
tovább »
Church of the Cosmic SkullIs Satan Real?
2016
Bilocation Records
Hetvenes évek eleje, kommuna a senkiföldjén, az értékhalmozást, a világi hívságokat elutasító társadalom éli mindennapjait: virágkoszorús lányok mosnak a patakban, trapézgatyás fiúk füstölnek az árnyékban, este tábortűz, közös éneklés, szellemidézés, üzekedés - valahogy ilyen képek kezdtek el pörögni, mikor először hallottam a Church of the Cosmic Skull debütáló albumát. Bill Fisher gitáros-énekes retróöltönyből, kalapból, tépett szakállból álló outfitjét az Apostol együttes frontembere is megirigyelhetné, de súlyos hiba lenne leragadni a felületes külsőségeknél. Hiánypótló az album, mert korunk ősrock-lemezei között nincs túlságosan felülreprezentálva ez az igencsak hangulatos, hippis-szektás vonal. Énekesnőkből ugyan nincs hiány manapság, de ilyen felszabadító erejű, már-már a popzene határait súroló, elsőre is letaglózó énektémákat talán az első Sabbath Assembly óta nem hallottam. A főnök viszi a vezérfonalat, de gyakorlatilag az egész zenekar nyomja a vokált, a három hölgy kórusa pedig mindent eltöröl, mikor kapnak egy talpalatnyi terepet.
tovább »
Orango
The Mules of Nana
2017
Crispin Glover Records
Nem lehet eléggé kiismerni az ősrockot! Mikor az ember már azt hiszi, hogy a skandináv uralkodóktól a Tantana Records által patronált, oszmán vintage-harcosokig ismeri a teljes palettát, feltérképezett minden eldugott zugot, bottal megpiszkálta az összes gyanús foltot és biztos kézzel navigál a kiadók, zenekarok százaival elárasztott piacon, akkor mindig előkerül egy eddig még nem ismert kincs a sarokból, ami emlékeztet rá: apró kis porszemek vagyunk a nagy és végeláthatatlan ősrock univerzumában! Előzetesen még hírből sem halottam az Orangóról, úgyhogy volt nagy meglepetés, mikor szembesültem vele, hogy már bő másfél évtizede nyomják az ipart - méghozzá nem is rosszul, ahogy szegről-végről belehallgattam korábbi munkáikba.
tovább »Ezekben a napokban szép lassan kifutnak az utolsó 2016-os albumok is, így lassan ideje a szám- és betűvetésnek. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez az év volt nagyon gyenge, vagy a tavalyi volt extrém mód gigabrutál, mindenesetre a felhozatal lehetett volna erősebb is az elmúlt esztendőben. Jó, nincsenek manapság jó metállemezek, ez tiszta sor, de vannak egyéb problémák is.
Bakelit
HBO
2016
Nem mondanám, hogy különösebben rajta tartanám az ujjamat a sorozatipar ütőerén, de azért van néhány kedvencem a jelenlegi felhozatalban (Leftovers, Homeland, Americans, Man Seeking Woman, Kingdom, Walking Dead) és ha sci-fi vagy zenei témában jön ki sorozat, akkor azt legalább a pilot erejéig kipróbálom. Persze lehet, hogy néhány perc után kinyomom, ha műmájer parasztvakításról van szó (Empire), de alapvetően minden zenei stílusra vagy a sci-fi bármelyik válfajára nyitott vagyok. Amikor aztán kijöttek az első hírmorzsák a Vinyl kapcsán, nemcsak kilengett az ősrock-detektorom, hanem egyenesen az arcomba robbant: ’70-es évek, szex and drugs and rock and roll, mocskos zeneipari stiklik, a klasszikus rockzene legnagyobb korszaka, és Zeppelin, és Sabbath, a rendező Martin Scorsese, a készítők között pedig ott van Mick Jagger, aki személyes tapasztalataival fogja a sorozat hitelességét, autentikusságát biztosítani. Ráadásul mindez azon az HBO-n, ahol azért nagyon jól szokták elcsípni az ilyen bennfentes, makroközösségekre fókuszáló sorozatokat, mint például a Newsroom, a Luck, vagy a Treme. Szóval a várakozásaim az egekben voltak, ettől jobban talán csak egy élőszereplős Star Wars-sorozatra indulnék be jobban. Folytatnám is azzal, hogy a tovább után spoileresen folytatom, de a Vinyl/Bakelit sajnos egy olyan sorozat lett, amiből még spoilerezni sem lehet, annyira nem történik benne semmi.
tovább »Tavalyi lemezek érnek még? Hát persze hogy érnek, nehogy már elkezdjünk finnyáskodni, mert akkor remekművek tűnnek el a kollektív emlékezet süllyesztőjében. Megemlékeznék három tavalyi nagyszerű albumról kutyafuttában, amik kivétel nélkül felfértek volna az év végi listára, amennyiben időben találkozok velük. Ez egy ilyen meglepő stíluskavalkád lesz a változatosság jegyében. Ja, nem, ősrock lesz mindegyik.
Anthrax
For All Kings
2016
Nuclear Blast
Scott Ian a metálvilág legjobb HR-ese és játékosügynöke egy személyben, hiszen mikor a cégen belül személyzeti kérdések merülnek fel, akkor szinte mindig képes a piacon található legkvalifikáltabb jelöltet felkutatni és leszerződtetni. Annak idején, a sokak által megkörnyékezett John Bush leigazolása egy óriási húzás volt, hiszen az énekesi teendők mellett még új vért is pumpált a kissé megfáradt zenekar motorjába, most pedig - vagyis még 2013-ban - a Volbeat miatt lelépő Rob Caggiano helyére sikerült leigazolnia Jonathan Donaist, a Shadows Fall egykori gitárosát. A Shadows Fallról annyit érdemes tudni, hogy az ezredforduló környékének egyik legfontosabb zenekara volt: csodálatosan vegyítették a klasszikus thrasht és a ’90-es évek dallamos, svéd halálmetálját, a Donais-Bachand duó pedig olyan irgalmatlan gitározást, szólózást, riffelést művelt a The Art of Balance és a The War Within lemezeken, hogy ott már tényleg lángoltak, füstöltek, tüzet okádtak a gitárok! Szóval ezúttal is a színtér egyik legjobb játékosát sikerült posztra igazolni és bizony hallatszik is a dalokon, hogy tizenöt évvel Paul Crook után - aki hivatalosan talán soha nem is volt tag - újra van igazi szólógitárosa az Anthraxnek. És fasza lett a lemezborító is, és a pozitívumok itt sajnos véget is értek.
tovább »2015-ben is brutális mennyiségű jó zene volt. Néhányról volt is szó, néhányról meg nem, na de majd most, egy sem marad ki. Ez egy olyan lista, ahol nem számít a stílus, nem számít a hájp, kizárólag a minőség az egyetlen fokmérő. Mi sem bizonyítja jobban a tavalyi év brutális felhozatalát, hogy ezúttal is 40-es listára volt szükség és még így maradtak le kedvencek. Minden egyes lemeznél azt éreztem, hogy baszki, ez az év albuma, aztán a következőnél megint és megint.
Új szelek borzolják a magyar rockzene fáradtan csörgedező állóvizét! Hamarosan érkezik a Dalriada új albuma, amit többféle verzióban, akár pólóval is megrendelhetnek a rajongók, a „gyűlölői” limited edition póló pedig valami egészen pazar lett! Az Ürgebőrbe varrt parasztmetál egy indexes cikkből eredeztethető, és hogy egy zenekar egy ilyet feltesz a hivatalos pólójára, az szerintem hihetetlenül menő, és gyökeresen különbözik a magyar rockzenészektől megszokott sértődékeny, humortalan állásponttól.
The Good the Bad and the Zugly
Hadeland Hardcore
2015
Fysisk Format
Norvégia déli részén meglehetősen érdekes népekkel és viselkedésformákkal lehet találkozni. Délnyugaton található Stavanger városa, ahol egy lelkes műkedvelő már tíz éve rendszeresen teleszarja a helyi golfpályán található lyukakat, délkeleten meg ott van az oslói punkmozgalom koronaékszere, a Turbonegro, akik tökélyre fejlesztették a zenébe ágyazott tirpákságot, és regnálásuk alatt több-kevesebb sikerrel szarták össze a társadalmi beidegződéseket, konvenciókat. A Turbonegro manapság már nem túl aktív, de van utánpótlás, hiszen a The Good the Bad and the Zugly szintén az oslói punkposvány szülötte, második lemezük, a Hadeland Hardcore pedig már címében is jelzi, hogy az igazi, nyers, agresszívan trollkodó, dél-norvég punkrock továbbra is ezer fokon lángol. Bunkó, tapló, mégis elit, mégis értelmiségi!
tovább »
Spidergawd
II
2015
Crispin Glover Records
Korunk zeneipari változásai új életet csiholtak a szupergruppok intézményébe, ami sajnos a visszájára sült el. A ’90-es években már önmagában izgalmas volt, hogy milyen zenét hoznak össze a különböző bandákból összeverődött, jól ismert arcok: egy Down, egy GZR, vagy egy Brujeria még azok számára is érdekes lehetett, akiket egyébként nem nagyon izgattak az anyabandák. Napjainkban ez már teljesen megváltozott: követhetetlen iramban szaporodnak a szupergruppok, a projektek, a mindenféle rockcelebes összeröffenések, az embernek néha már olyan érzése van, hogy bizonyos vonatkozásában már mindenki játszott mindenkivel, és minden bandában dobolt már Mike Portnoy. A lemezipar bedőlt, a hangsúly átkerült a koncertezésre, a fő bevételi forrás a gázsi és a merch pulton árusított pólók, csecsebecsék, zenekaros metszőollók - persze albumokra azért még szükség van, hiszen kell egy jó indok a turnézásra. Rekordsebességgel születnek meg a neten átküldött ötletekből összepakolt lemezek, a kiadó is örül, hiszen ha jól bejáratott nevekről van szó, akkor a hallgató is hamarabb felkapja a fejét, szóval úgy tűnik, hogy a szupergruppozás az egyik könnyebben járható út a jelenlegi zenei dzsungelben. Nem akarom kárhoztatni a zenészekből lett utazó üzletembereket, akik egyik turnéról esnek be a másikra, hiszen ők csak alkalmazkodtak a kor követelményeihez, de mégis szomorú, hogy a szupergrupp mennyire egy tét nélküli, kiüresedett kifejezés lett napjainkban. Eltűnt a varázs, hogy az azonos - vagy éppen különböző - zenei alomból érkező zenészek valami különlegesen egyedit hoznak létre, miközben felismerhető, saját entitásuk is visszaköszön a zenéből. Akárhogy is erőltetem magam, az elmúlt tíz évből mindössze két minőségi, az előbbi kritériumoknak megfelelő szupergruppot tudok felidézni, az egyik a The Damned Things, a másik meg az Anywhere.
tovább »
The Devil and the Almighty Blues
S/T
2015
Blues For The Red Sun Records
Folyamatosan változó, rohanó, okostelefont markolászó világunkban talán nincs még egy olyan környezetidegen zenei stílus, mint a blues. Egy hirtelen mozdulattal fel is tenném a régen minden jobb volt-lemezemet: a mai fiatalok már soha nem tudják meg, hogy mi is az az igazi blues! Megnézhetik a Kopaszkutya filmben ezerszer, ahogy Hobóék átmennek a Tobacco Roadról a Retek utcába, ahogy lemennek kutyába, ahogy lemennek furkóba, vagy ahogy a nyikorgós nyugágyon megszületik a Tetovált lány, de soha nem fogják érezni azt a kesernyés ízt, amit az igazi blues jelent. Nem mintha én nagy szakértője lennék a témának, hiszen a klasszikus magyar bluesokat kb. 10-15 évvel a megszületésük után ismertem csak meg rendesen, de azért gyerekfejjel még emlékszem az utolsó csövesekre, hippikre, vagy a szimatszatyrok és a baboskendők utolsó, kifutó példányaira. Amikor Hobóék a hátsó udvarban zenélnek, az olajos hordók árnyékában, az nekem még jelent valamit - ha másra nem is, de a ’80-as évek szagára azért még emlékszem. Kőbánya blues, Közép-európai blues, micsoda zenék, micsoda idők! Amikor egy dal címében ott volt az a szó, hogy "blues", akkor abban mélység, költészet, rendszer- és társadalomkritika volt! Vajon a rendszerváltás után, az internetbe már beleszületett hashtag-generáció milyen blues-számokat írna most? "Nincs wifi a Starbucksban blues", vagy "Blues az új telómról", esetleg "A keményen dolgozó kisember balladája"? Hagyjuk már, lófaszt nem tudnak ezek már arról, hogy mi is az igazi blues, hogy mi is az az igazi zene!
tovább »
A tavalyi nagy sikerű válogatás után idén is kötelességemnek érzem, hogy egy audiovizuális dalcsokorral kedveskedjek Nőnap alkalmából. Nagy szükség van az ilyen apró figyelmességekre, hiszen rengeteg hölgy ontja a vérét a rockzene szent oltárán, miközben a nagyközönségnek fogalma sincs a létezésükről. Úgyhogy itt az ideje lebontani a sztereotípiákat, és felfedezni eme nagyszerű zenekarokat, mert a rockzene és a nők kapcsolata nemcsak abból áll, hogy az opera-énekesnők hálóingben illegetik magukat a színpadon!
tovább »
Raised Fist
From The North
2015
Epitaph Records
Manapság nem csak a metálra járnak nehéz idők, de a hardcore felett is setét fellegek keringenek. Évente, ha egy jó lemez felbukkan, akkor annak már örülni lehet. Aki számít, az nagyjából volt is említve a blogon: Ignite, Death By Stereo, SNFU, Smoke Blow, Gallows, A Wilhelm Scream, és nagyjából ennyi, a többiek leadhatják a hangszereket a ruhatárnál. Két alapvető dolog kell ahhoz, hogy a hardcore működjön: legyen rohadtul kemény, és legyen rohadtul dallamos. Ha ez a két összetevő rendelkezésre áll, és a megfelelő kezek egy olyan elegyet kotyvasztanak belőle, aminek hallatán még a legvisszafogottabb honpolgár is kedvet kap hozzá, hogy eltorzult arccal kirohanjon az utcára és ott felrugdosson néhány kukát, akkor beszélhetünk gyilkos erejű hardcore-ról. Az már nem nagyon érdekel, hogy old school vagy new school, hogy zeneileg a punk vagy a metál felől közelítik-e meg, és hogy a hardcore zegzugos szabályrendszerének megfelel-e a végtermék, mert a lényeg, hogy karmoljon, mint a mérges macska!
tovább »
Utolsó kommentek